Hétfőn voltam cukorterhelésen és mint általában minden vizsgálat miatt, úgy emiatt is nagyon izgultam. Imádom az édességet, egy-két tábla csoki megevése egy ültő helyemben még sosem okozott gondot, ehhez képest ennek a cukros víznek az elfogyasztása, citromlé ide vagy oda, meglepően nehezemre esett. Ezen nem segített, hogy a nővér igazi hajcsár módjára sürgetett, amikor pedig nem azt szorgalmazta, hogy lehetőleg egy húzásra igyuk meg, akkor azt ecsetelte, hogy ha az ital elfogyasztása után azonnal nem is leszünk rosszul, akkor is a hátralévő két órában a "hányástól az ájulásig" skálán hányféleképpen végződhet érvénytelenül a terhelés.
Végül mindenféle incidens nélkül telt el a két óra, sőt, hogy őszinte legyek, kifejezetten élveztem. A telefonomra letöltöttem két részt a Depp kontra Heard tárgyalásról szóló dokumentumfilmből, és egyszerűen csak élveztem, hogy anélkül nézhetek egy műsort, hogy egyetlen kétéves is kavarogna körülöttem. :)
Délutánra már meg is volt az eredmény, szerencsére cukor-fronton minden rendben.
Továbbra is fáradékony vagyok. A délutáni altatásoknak most már úgy kezdek neki, hogy állítok ébresztőt, mert kivétel nélkül elalszom (még hamarabb is mint az alvásra váró delikvens). És hiába van hátra még három hónap, már most is előfordul, hogy légszomjam van. Ráadásul visszatért a böfögés, olykor még a hányinger is, mintha újra élném az első trimesztert, csak "bálnább" formában.
A hasam hatalmas, a képek számomra vissza sem adják, amit élőben érzékelek.
Az első terhesség alatt is készült néhány állapotfotó, bár jóval ritkábban, mint most. Viszont a 26. hétről pont van. Sajnos az összehasonlítás nem tökéletes. Nem sikerült ugyanabból a szögből csinálni, sőt, még ugyanabba a pózba sem sikerült beállnom :) de a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a képek alapján nincs látványos különbség, pedig úgy tippeltem, hogy a múltkori méreteimhez képest a jelenlegi ikerterhességnek fog tűnni. :)
Pár bejegyzésben már tettem róla említést, hogy a lányom még nem kezdett beszélni, de a héten egy picit jobban fókuszba került a téma.
Szóval Boróka kicsivel több mint két éves kora ellenére sem beszél, legalábbis nem a mi szavainkkal, a maga kis nyelvén már beszédeket és koncerteket tart.
Anyósomtól milliószor végighallgattam már, hogy a férjem sem beszélt egészen hároméves koráig, de akkor aztán megeredt a nyelve. Ráadásul az ő családjukban ez nem egyedüli eset, úgyhogy pánikra semmi ok.
Őszintén, nem is aggódom. Számtalan sztori jött velem szembe az utóbbi hónapokban, három vagy akár négy éves korig meg nem szólaló gyerekekről, aztán mindegyik értelmes, nagydumás emberkévé csepredett. Jelenleg a legnagyobb problémám a türelmetlenségemből fakad, merthogy már piszkosul várom, hogy végre a jelenlegi három szónál (nem, kaka, kakaó) többel is ki tudja fejezni magát a lányom.
Általában azért elég jól megérteti magát velünk. Főleg hangutánzó szavakkal operál, de mostanra már szépen ráérzünk, hogy melyik hanggal mit próbál tudtunkra adni, ha mégsem, akkor jön a mutogatás.
Néha viszont annyira belemerül, ontja magából a halandzsa-szavakat, meg lehet zabálni, ahogy csak magyaráz és magyaráz, de nekem fogalmam sincs, hogy miről és ilyenkor szoktam érezni, hogy megőrülök ebbe a várakozásba.
A védőnő sem szorgalmazza, hogy bármit is csináljunk, azt mondta 2,5 éves korban szokták ajánlani, hogy a szülők vigyék el a gyereket "beszédindító-foglalkozásra" amit a kerületi pedagógiai szakszolgálatnál lehet kezdeményezni.
Addig még van pár hónapunk, viszont mivel a második baba csak pár héttel azután születik, hogy Boróka betölti a 2,5-et, praktikusabbnak tűnt hamarabb felkeresni a szakszolgálatot. Hiába akartam a dolgok elébe menni már júliusban, a nyári szünet miatt csak szeptember elején tudtak adni egy jelentkezési ívet, aminek a kitöltését végül sikerült napokon át nyújtanom.
Az egy dolog, hogy a kilenc oldalas jelentkezői lap kérdéseinek nagy része kifejtendő, de a baba fejlődésének minden egyes mérföldkövéről meg kellett mondani, hogy az hány hónapos korban következett be.
Így utólag már bánom, hogy egy árva jegyzetet nem írtam semmi eseményről, mondván, úgyis mindenre emlékezni fogok.
Hát most csak néztem, mint Rozi a moziban, hogy akkor hány hónaposan is nyúlt először tárgyakért, fogott meg szöszöket, játszottunk kukucs-játékot, tapsolt vagy ivott önállóan pohárból, hogy a további több tucatnyi mérföldkövet már nem is említsem.
Végül szerintem egészen pontosan tudtam kitölteni, köszönhetően a milliónyi fényképnek és videónak, amit Borókáról őrzök a telefonban, és a védőnő által kitöltött kérdőíveknek, de azért maradtak kérdőjelek. (Számomra érthetetlen, hogy ha a védőnői kérdéssorban egy adott "mérföldkövet" az aktuális időpontban nem tud még a gyerek, akkor arra soha többé senki nem kérdez vissza.)
Nagyon szeretem visszanézni a régi képeket, néhány havonta biztos hogy a születéséig visszagörgetek és felidézem milyen is volt az első időszak, aztán haladva a legfrissebb fotók felé újrajátszom az elmúlt két évet, ami néha úgy tűnik pikk-pakk eltelt, néha pedig elképesztően hosszúnak érződik.
A mozgásfejlődéssel kapcsolatos kérdéseknél viszont hiába néztem a rengeteg cuki videót, ahogy Boróka matat, fordul, mászik, lépeget, mégis inkább negatív emlékek jöttek elő.
Nálunk a mozgásfejlődés sem zajlott egészen egyszerűen. A lányom háta nagyon feszes volt, hason utált lenni, egy perc után (ha nem azonnal) már ordított, a karjain alig támaszkodott, inkább széttárva azokat "repülőzött", ezért alig három hónapos korától gyógytornára jártam vele.
Utólag tudom, sőt szerintem akkor is tudtam, hogy a probléma nem olyan nagyon komoly mégis a gyógytornászoktól a gyerekorvoson át mindenki azt sugallta, hogy beleszakadva meg kell oldani a helyzetet, vízionálva, hogy a lányom mennyi fontos lépést fog kihagyni, amik az egész későbbi életére megmásíthatatlanul negatívan fognak hatni. Ennek megfelelően hónapokig szétstresszeltem az agyam.
Fél éven át vittem masszázsra, tornára felváltva, mely alkalmakat Boróka kitartóan vörös fejjel ordította végig, miközben olyan izommunkával ellenállt a gyógytornászok minden mozdulatának, hogy egy birkózó is megirigyelhette volna.
Itthon is rendületlenül csináltam vele minden gyakorlatot, amiben annyi különbség volt a rendelői alkalmakhoz képest, hogy a gyerek nem sírt, csak simán ellenállt.
Ha sikereket értünk el, például már maga elé nyúlt a tárgyakért, vagy már nem ordított hasalásnál, sőt(!) egy időre még a karjait is lerakta, akkor sem jött soha megkönnyebbülés, mert mindig az volt a visszajelzés, hogy le van maradva.
Ebben, ha úgy adódik, hogy a második babával is kell járni fejlesztésre, mindenképp változtatni fogok a hozzáállásomon. Első alkalommal nagyon lehúztak a külső vélemények, így nem tudtam akkora örömmel fogadni az elért eredményeket, mint lehetett volna. Most, hogy már egyszer megtapasztaltam, hogy az hogy nem akkor fordul hátról-hasra, vagy ül ki, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva, az nem jelenti azt, hogy mindenben örökké egy lépéssel le lesz maradva.
A vérfrissítés a hozzáállásomra az élet többi területén is rám férne, mert rémesen pesszimista tudok lenni, és ha valami rossz történik azt úgy élem meg, hogy örökké tart.
Pénteken délután elmentünk hármasban egy gofrizó helyre, ahol már sok-sok éve nem jártunk a férjemmel, ellenben a kapcsolatunk elején többször is ott randevúztunk.
Sajnos időközben a sütiző elköltözött pár utcával arrébb, teljesen megváltoztatva a berendezést és a designt, így a nosztalgia nem csapott úgy agyon minket, mint először gondoltam, de a gofri attól még pont olyan jó volt, mint először.
A hétvégén egyik nap anyukámnál voltunk pár órát Borókával, másik nap anyósomék jöttek át hozzánk kicsit unokázásnak álcázott pletykálkodásra/beszélgetésre.
A nagyszülőkkel nálunk továbbra is az a helyzet, hogy nagyon szeretik szavakkal kifejezni az unoka iránt érzett szeretetüket, főleg amikor kellő távolságban vagyunk és mindez kimerülhet egy telefonhívásban vagy egy messenger üzenetben, de amikor élőben találkoznak, akkor a figyelmüket inkább felénk irányítják.
Remélem, hogy ez a második baba érkezésével változni fog, mert akkor a jelenleginél sokkal nagyobb szükségünk lesz majd segítségre (bár nem tagadom, mostanság is jól esne néha egy kis tehermentesítés).
Polli
