40. hét

A péntek volt a legrosszabb. Reggel kilenckor már a fél családom lila szájú félelemben volt, miközben a férjem száguldva vezetett a kórházig. Úgy emlékeztem, talán hajnali négy körül éreztem utoljára mozogni, de az is lehet, hogy csak keverem és igazából csak lefekvésnél, aztán semmi. Süketség. Nem reagált rázásra, kávéra, csokira, simogatásra, beszédre, semmire. Légüres tér volt körülöttem, még akkor is, amikor a szülésznő meggyőződéssel a hangjában állította, hogy az a százhuszas pulzus nem az enyém, hanem az övé. Az én fiamnak sosincs százhuszas pulzusa, még akkor sem, amikor lemegy, a gép meg majdnem tíz percig annyit mért, mozgás még mindig nulla.

De el kell hinnem, hallgassam a ctg-t és tegyem a saját pulzusomra az ujjam, néha hallhatom, ahogy más a kettő, ugye hallom. Hallom. Vagy csak akarom hallani. Frász tudja, kelj már fel, te gyerek, mit tegyek, hogy felébredj, hogy reagálj, hogy moccanj, hogy tényleg tudva tudjam, hogy minden rendben van, hogy elhallgattathatom az összes rettenetes hangot a fejemben, hogy megnyugodhatok, hogy csak én vagyok a paramami, te meg túl jól alszol, hogy ennyiről van szó, hogy nem történik meg, ami nem történhet meg, kérek még három szőlőcukrot és rázza meg megint, ahogy csak szülésznők tudják megrázni az ember hasát. Az ember gyerekét. Az ember élő gyerekét. Először a pulzusa ment feljebb, aztán moccant egyet. A lila szájak pirosak lettek. Még ezer órának ható ctg, egy gyors ultrahang, méhszájvizsgálat, kézpaskolgatás. Minden rendben van, tessék most már megnyugodni.


Aztán talán a hétfő. A kialvatlanságtól néha már kívülről látom magam, érzem a testem, de mintha más teste volna, elszórt fájások, de tudom, hogy semmit sem érnek. Minden tünet akármit is jelenthet, de az akármi alatt persze a szülést értem én is, a pasim is és anyu is, akikkel forródróton megbeszélem őket. Mindig más napszakban vesztem el a türelmem és mindig mást vált ki belőlem. Este sírok, délután mindenki torkának ugrok. Egy nem változik: folyamatosan magányra vágyom. Egyedüllétre és magányra. Csendre. Kuss legyen. Jobban, mint beleharapni egy dohos pincében álló ázott kukában lévő rohadt almába, pedig az a vágy sem egyszerű. Aztán mégis felveszem a telefont. Aztán mégis megírom huszadszorra a fészbukon, hogy egyben. Aztán mégse csapom a folyamatosan csacsogó fiamat a teraszra röpke pár órára, ahogy néhányszor elképzelem. Az összes érdeklődés érted meg a kölyködért van, te barom – ezzel hűtöm le magam.


A méhszájtapogatásba is kezdek belerázódni, főleg, hogy ezúttal nem tágítanak vizsgálat címén, hanem vizsgálnak. Mivel a ctg nem az eddigi rendelőintézetben van, hanem a kórház mellett, átszoktam oda, egy másik dokihoz, ő ajánlotta fel, hogy minek rohangáljak át a két kölyökkel magamon a másik helyre, amikor ő egy szobával arrébb szívesen fogad. Nem tudom megszokni, hogy mindenki korrekt, segítőkész és ad absurdum kedves. Tizenöt emberrel volt eddig közelebbi kapcsolatom a negyven hét alatt, és ebből kettő nyújtotta az általam megszokott „na, mit keres itt ez a tehén” stílust, úgyhogy egyik ámulatból esek a másikba, és rendkívül hálás vagyok. Életemben nem mondtam ennyiszer mosolyogva, hogy köszönöm és hogy minden jót és hogy nagyon kedves és hogy igazán hálás vagyok és hogy óhátnemistudokmitmondani. Ma a szülésznő gőzmozdonyt rajzolt a nagynak, míg a gép alatt ültem, még mindig nem hiszem el.

A továbbiak. A továbbiak egy kicsit megrémisztenek. Negyvenegyedik héttől befekvés van, én pedig egészen biztos vagyok benne, hogy ha nincs valóban valami probléma, azon kívül, hogy belőlem nem szeretnek távozni a fiaim, nem fogok befeküdni. A kórház – ha olyanokkal van is töltve, mint akikkel eddig találkoztam – engem félemberré tesz. Regresszálódok. Undorít a zuhanytálca és a sok nő köntösben, ahogy kilátszanak a lábaik, papucsban meg fehér frottírzokniban, megrémítenek a szabályok, amiket nem ismerek és amiket nem ismertetnek velem. A kórház az én fejemben azoknak van, akik valamiféle kórban szenvednek, én viszont nem kórban szenvedek, csak terhességben. Tessék engem békén hagyni otthon, a saját vécémben nyomorogni a székrekedés miatt, a saját ágyamban forgolódni álmatlanul, a saját vérnyomásmérőmet és lázmérőmet és mindenféle mérőmet használni, és legfőképp tessék engem hagyni, hogy a férjem átölelhessen hajnalban, mikor elszakad a cérna és hogy a fiam akkor adjon puszit, amikor csak ő akar. Én egyébként tizenötödikére tippelek.


Nyina