Pár napja az anyukám kifejezett kétségeeséssel vagy még inkább szomorúsággal a hangjában megjegyezte, hogy míg az első gyerek méhen belüli tartózkodásáról vállalhatatlan mennyiségű dokumentáció van – adatok papírokon, képek, videók és szívhangok, addig a másodikról szinte semmi. Nem tagadtam, hogy második gyerek szindrómában szenvedünk, de hirtelen összeszámoltam, hogy az elsővel eltelt huszonhét hét és a másodikkal eltelt huszonhét hét alatt mennyit költöttünk. Én tudtam, hogy megdöbbentő lesz az eredmény, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire: magándoki, magánszűrések, magánbabamozik és magánmagánokkal a száztízezres összegnél jártunk ugyanebben a terhességi hétben, amikor most erősen közelítünk a nullához. És még csak a harmadik trimeszterben sem járunk, nemhogy szülésnél zsebbe/számlára kifizetett kedvességnél és odafigyelésnél.

Azért a sokdés ultrahangot csak bevállaltuk megint, ne érje szó a ház elejét, és ki is derült, hogy a gyerek ugyanúgy nő bennem szoros kontroll nélkül, mintha háromhetente nézegetnénk. Van neki kétszer öt lábujja, szépen kivehető combcsontja és gerincoszlopa, elsődleges nemi jellege, jól funkcionáló hasi szervei, köldökzsinórja, szíve és agya, kétszer öt ujj a kezein, amikkel a fülét próbálta befogni, valamint tökéletesen ugyanolyan orra, mint a bátyjának. Igazából jóformán egy másolat, kivéve az állát, most nem azt az előreugró seggformát láttuk, mint az elsőnél, ami egyértelművé tette, hogy az én gyerekem.

De lehet megint végigturnézni a nagyszülőket a dévédével: látod, ott a szája, épp kinyitja – ja, most a fejénél járunk?! Mondjuk meglepő, mennyire nem áll rá mindenki szeme, a vizsgálat alatt kábé egy időben mondtam magamban a szonográfussal, mit látunk. Őt viszont ki kéne tüntetni Türelem érdemrenddel, mert nemhogy mindent alaposan és többször is megnézett, de közben még arra is maradt energiája, hogy a kiabáló, rohangáló fiamat és a vele megküzdeni próbáló pasimat meggyőzően őszinte mosollyal figyelje. Spórol még maga a gyerek is, most nem ananászt kívánok agyba-főbe, hanem almát, ami azért is szerencsés, mert az esti gyomorégés során inni amúgy se nagyon tudok: egyrészt a gyümölcslevek gondolatára is egy liter sav van a torkomban, másrészt akkor egész éjjel pisilnem kell. Az alma ehhez képest oltja a szomjam, nem tetézi a gyomorégésem és nem kell tőle pisilnem. Ha lenne eszem, új kismamakönyvet dobhatnék piacra, Az Alma A Válasz címmel.

A másik luxus, amit kifejezetten szükségesnek nyilvánítottam, a jóga. Egyébként oltári nagy csalódás volt az egész, még jó, hogy nem a feladós típusba tartozom, mert akkor az első alkalom után dobhattam volna ki a férjem által vett bérletet. Két éve vidáman elsétáltam az órára, az első „fújjuk ki a nap gondjait” sóhajnál már éreztem is, hogy kisimulnak az idegszálaim, minden ászanát a legnagyobb könnyedséggel és hajlékonysággal megcsináltam, és stréber módon a legtovább tartottam, a relaxációnál nem én voltam alfában, hanem én voltam maga az alfa, majd egy bögre teával, esetleg egy túrórudival be is fejeztem a lelkem simogatását, ami kitartott egy egész hétig. Muhahaha, és folytathatnám a haházást még sorokon keresztül.

Kezdődik ott, hogy folyton rohanok, nehogy elkéssek. Aztán annyit sóhajtozhatnám a nap problémáit kifelé, hogy a másfél óra se lenne elég a lihegésre. A jobb könyököm nem tudom kinyújtani. A széles terpeszem inkább egy gyerek közepesének felel meg. A relaxáció alatt már azon töröm legtöbbször az agyam, hogy mit főzzek holnap. Elrévedve nézegetem a többieket, mindegyiknek első gyerek, izgulnak és cukin simogatják a pocakjukat, ha a kutyapózban a gyerek a torkukba mászik. És a legrosszabb rész még csak a visszaöltözés után következik, amikor valami olyan megmagyarázhatatlanul erős és leküzdhetetlen zabálási roham és éhség tör rám, hogy úgy érzem, nem bírom ki a tizenöt perces utat hazáig. Már direkt nem viszek magammal pénzt, mert az út bár negyedórás, de egy fagyizó, egy cukrászda, egy gyrosos, egy meki és két közért is van a nyomvonalon, és képes lennék ebben a sorrendben benyomni három gombócot, egy kókuszkockát, egy jó csípős gyíkhúst és egy bigmeket. Akkor viszont mi lenne az önérzetemmel, a kilóimmal, a derekammal és a terhesgatyáimmal.

Amik nélkül egyébként nem tudom, hogy tudtam meglenni az előző terhességem alatt, mert bár nem hittem el, hogy nem fog rajtam csúszkálni, hogy megtartja majd a hasamat is és önmagát is, de egy szavam se lehet, tökéletesek. Ami kéne még, az egy frankó fürdőruha, a mostaniból már kiesnek a melleim, de még tipródom. Pár nyárral ezelőtt kisebb megrökönyödéssel vettem észre, hogy a kismamák egytől egyig egyrészesben vagy hasat is takaró kétrészesben nyomják, nem értettem, mit kell azon takargatni, aki terhes, annak nagy a hasa, pont. De most nem vagyok olyan nagyon biztos benne, hogy mindenkinek szeretném megmutatni a kifordult köldökömet, a három apró repedést a bőrömön, a jól látható ereket és egyáltalán: ezt az egész eldeformálódott testet. Nem mintha én lennék az elefántember, de bevallom, egyáltalán nem találom szépnek ezt az egészet. Kevésbé sokkol és kevesebb időm is van sokkolva lenni, hogy jaj, hova tűnt a feszes cici, az apró pocak és miért néz ki úgy a testem nyaktól combig, mint valami elcseszett vízrajzi térkép, de kicsit sem vagyok már olyan biztos benne, hogy „jó lesz nekem a bikini, minek azt a hasat takargatni”. Mindenesetre az űrhajósfelsős mama liciousnál már találtam ilyet is, olyat is, és egyik sem egy amorf tehén viseletére hajaz sem szabásban, sem mintában.

Nyina