Huhh, megint pörögnek itt a dolgok. Voltam ugye az SZTK-ban az AFP eredményért. Amit csak úgy kaphattam meg, ha előtte megultrahangoznak. Kivételes módon ez a rész pozitív volt, kedves volt a doktornő, még mosolygott is. Bár úgy nagyon nem magyarázott, de közölte, hogy minden oké. Majd megkérdezte, hogy szeretném e tudni a nemüket, mert innen tovább kell mennem az ikrek miatt a szülészetre, ahol a főorvos úr is megnézne, mert az ikreket neki meg kell mutatni, és ő már nem szeret ilyen piszlicsáré ügyekkel foglalkozni, hogy puncis vagy pöcsös. Ezért készségesen bólogattam, hogy naná. Majd jött a kinyilatkoztatás: fiaim lesznek. Akarom mondani fiaink. Két kis zacskós. (Ha hinnék az ilyenben, akkor most azt mondanám, hogy ez megmagyarázza az extra csúcsos hasformát.)

Körbetelefonáltam, akit körbe kellett, meglepő módon talán apukám üvöltött a legjobban örömében. Ő ugyanis még a terhesség előtt – talán tavaly – megjósoltatta, hogy nekem biza’ lányom lesz. És ő úgy is készült, hogy itt szó nem lehet fiúkról. (Mert a 12. heti UH-n már pedzegették, hogy úgy néz ki mindkettő az.) Aztán lazán közölte velem – immár talán harmadjára – hogy minek nekem két gyerek, pláne ha egyformák, az egyiket adjam nekik. De tényleg. Ő szívesen bevállalja. Naaaa…. Légyszi… Én, mint a durcás óvodás, keresztbe font karokkal, lehorgasztott fejjel mérgesen mondtam neki, hogy csináljon magának. Nevetett, pedig komolyan mondtam. Egyébként már készíti a hintalovat, és egyéb játékokat, ez lett a hobbija. És szegény ebédlőasztal csúfos vége. (Ugyanis az asztal lapja szolgáltatja a ló alapjait.)

Viszont az UH papírt nem kaptam meg, mert azt majd a főorvos úrtól, és majd jöjjek vissza, mert most műteni van, addig foglaljam el magam valamivel legyek olyan kedves. Szóval eltipegtem az AFP eredményért. Amit meg is kaptam, egy megjegyzés kíséretében, hogy ez használhatatlan, mert nem ikrekre találták ki. Megkérdeztem, hogy ugye ezt már akkor is tudták, mikor elküldtek rá, mert ott virított a papíron. (Úgy látszik, itt nagyon szeretnek hátat fordítani, mert válaszként az következett, hogy a következő pácienshez fordult a nővér.) Az eredmény olyan lett, hogy 1 gyerekkel is bőven jó volt, és ha elosztom kettővel, akkor is a két határérték között maradt. Tudom, nem így kell csinálni, csak leírtam. Aztán addig tépelődtem, míg nem mentem el a főorvos úrhoz. Mert minek. Másnap egyébként is hivatalos voltam a saját orvosomhoz, ahol újabb ultrahang, és majd ő megnéz. Ott megtudtam, hogy szinte egyforma méretekkel és értékekkel rendelkeznek a babák, és mindenük tökéletes. Becsült súlyuk alapján már több, mint fél kiló gyerek van nálam. Viszont itt csak 1 fiút tudtak biztosra mondani, mert míg előző nap mindkettő medence végű volt, addig erre a napra az egyik harántba tornázta magát. Megint alig lehetett őket lemérni, mert hadakoztak rendesen. Egyszer a ködfátyol is ráült a szememre, mert az „A” baba megfogta a két talpát és beletolta a képernyőbe, egymás mellé. Olyan gyönyörű volt. Meg tudtam volna zabálni. A kép beleégett a retinámba, ahogy a talpak ott virítottak… Aztán ezt „B” baba is megcsinálta pár perccel később. Le sem tagadhatnák, hogy testvérek. Szóval minden rendben, legközelebb már csak jövőre kell megjelennem az orvosnál.

Elkezdődött a hízásom is. Jaj mi lesz itt. Na jó, még mindig 1 kilóval vagyok könnyebb, mint nászút után, de akkor is. Maga a tudat, hogy nincs megállj, megrémiszt. Nem a nádszálkirálykisasszony fajtából származom, bár zabálni nem szoktam, mégis tudok hízni. Öröm az ürömben, hogy nem vagyok kívánós, és nem eszem három helyett. De kettő helyett sem. Egyszerűen ami jól esik, azt betolom. De még mindig kisebb adagokat eszem, mint a hasonló súlyú férjem. Viszont elkezdtem nassolni. Na nem töménytelen mennyiségű dolgokra kell itt gondolni. Egy átlagos zacskó chips eltart 3 napig kb. De lényegesen több csokit ettem meg az elmúlt hetekben, mint az elmúlt években összesen. Azt hiszem, már túl vagyok az 5. táblán is. Utána pedig elfog egy érzés, amit a legjobban a húgom egyik ismerőse fogalmazott meg: „Na megyek, belekenek egy kis csokit a szemembe, mert már annyit ettem, hogy csak az kívánja.”

A fényképek készítésekor már kezdem magam úgy érezni, mint Micimackó. Avagy a puhos maci. Már a felsőim jó része felcsúszik a hasamon, de eddig még aranyosnak találom. Addig, amíg van olyan felső, ami egyáltalán rám jön. Zsörtölődni még ráérek később is.

Szóval most azzal nyugtatom magam, hogy nem vagyok dagadt, nem vészes ez, mert akárhogyan nézem, a karikagyűrűm még minden erőszak nélkül feljön az ujjamra, sőt néha szorítanom is kell, mert lötyög. Ami ez tavaly ilyenkor – amikor csináltattuk – nem volt elmondható. Épphogy jó volt. Elég rendesen bele is csokiztam a bugyimba, hogy jó hülye voltam, hogy nem egy számmal nagyobbat kértem, mert mi lesz, ha teherbe esek, rám jön a Niagara összes vize, és majd leshetek. (Ami természetesen még megtörténhet.) A hüledezéssel leálltam, legjobb nyugtatónak azt találtam, hogy tojok én nagy ívben ráállni a mérlegre… Majd a gyűrűm megmondja, ha már kevés neki a hely. A védőnőnél majd becsukom a szemem a mérlegen, és megkérem, hogy nekem háttal írja bele a kiskönyvbe a súlyt, cserébe én megígérem, hogy nem fogom nézegetni otthon. Azt hiszem mindenkinek így lesz a legjobb… De legfőképp nekem…

ÓriásCJ