(18. hét)

Szieszta cipő, szobakonyha, x-láb (az nekem volt), illegális fürdőszoba, boldog karácsonyok, és más egyéb szavak, mely nosztalgiát szülnek a gyerekkoromról. A legcsodálatosabb az, ennyi év után is, hogy a szoba-konyha, vagy az illegális fürdőszoba, melyet a szüleim építettek a konyha végébe, hogy mi hárman és a szüleim fürdőszobai körülmények között tudjunk mosdani, oly egyszerű, puritán, de mégis boldog időket idéz. No persze, a 80-as évek nagy építkezéseinek és a három gyereknek köszönhetően idővel – mint annyi más család – egy igazi háromszobás, wc-s, fürdőszobás, konyhás lakásba költözhettünk, drága központi fűtéssel.

De előtte? Mikor még a szenesemberek hozták a fűtőanyagot, és az anyukám vödörszám cipelte fel a pincéből a kályhába, hogy a három csemetéje ne fázzon. Mikor még nem volt elterjedve a szekrényre szerelhető gyerekzár, és mi az öcsémmel egy perc alatt homokozóvá alakítottuk a konyhát, kiszórva a lisztet vagy a rizst. Mikor még a hinta a szoba és a konyha közt lévő ajtófélfára volt felszerelve, és a nővéremnek az volt a legfőbb szórakozása, hogy úgy hintázzon, hogy a lábával elérje a tűzhelyen lévő, forró lábosok tetejét.

Hát a szüleim tudnának mesélni. És hát felnőttünk. Boldog, egészséges, talpraesett felnőtté váltunk, és lassan mi is szülőkké leszünk. Épp ezért gondolok ezekre az időkre, már csak azért is, mert ennyi idő elteltével minden úgy tűnik, hogy a szüleim könnyedén, minden aggodalom, és félelem nélkül kísérték végig a gyerekkorunkat, és hárították az eléjük gördülő akadályokat. Pedig tudom, hogy ez nem így volt. És most itt állunk D-vel egy félig kész gyerekkel, és az első nagy dilemmával, hogy mégis hol fogjuk megtalálni azt a lakást, ahol a gyerekünk megszülethet. Innen, ahol most lakunk, el kell költöznünk, mert kicsi. Ugye mondom én, miközben a szoba-konyhánkról nosztalgiázok. Szeretnénk egy szép, biztonságos (gyerekzár, gyerekrács stb., de akkor mire fog az én gyerekem nosztalgiával emlékezni?) otthont, ahonnan egy jó ideig nem kellene tovaköltöznünk, vagy úgy tíz évig.

Olyan nagy kérés ez? Vagy mi vagyunk túl válogatósak? Már nem tudom, csak azt, hogy három hónapja mást se csinálunk, csak a netet böngésszük, lakásokat nézünk, és még egyikbe se lettünk szerelmesek, vagy közelítette meg a jó kategóriát. Voltunk a belvárosban, gipszstukkós, lerobbant, beázott, drága, túl nagy lakásokban, ahol a zöld területet még hírből sem hallották. Mindenhol autók, buszok, a levegőt olyan nehéz volt a tüdőnkbe passzírozni, hogy inkább csak haraptuk, azt is rossz szájízzel. Voltunk a külvárosban, már-már csirketenyésztők szomszédjai lettünk. Voltunk tervezőirodában 2013-as terveket nézni, melyek nagy része már el is volt adva. De most talán, most a héten végre rátalálunk az igazira. A hirdetés jónak tűnik, az ára elfogadható, fák, madarak társaságában tologathatnám a gyerekünket, szóval már csak egy kis szerencse kellene. Szorítsatok!

 

Szép hetet!

Ildikó (yzzma)