(17. hét)
Tizenhét. Sosem hittem a számmisztikában, így nem vonok le semmilyen következtetést se ebből a tizenhetes számból, se a vele kapcsolatos hiedelmekből, mármint ha vannak. De egy biztos, nekem most nem olyan jó. Vagy egyszerűen nem vagyok jó passzban.
Még az írás is nehezemre esik. Egyszerűen zavar minden. Zavar, hogy visszatért az érzés, „te jó ég, mindjárt bepisilek”, hogy ha tüsszögök, ez meg is történik.
Zavar, hogy büdösek az emberek a buszon, hogy tömeg van, hogy nem tudok aludni, mert a pocakom már akkora (tudom, nagyobb is lesz), hogy mindössze két pózban tudok aludni, és azok se kényelmesek. Időnként vissza-visszatér a hányingerem, de olyan erősen, hogy a fejem is belefájdul. Ha lehajolok, és vissza a fülembe dobog a szívem.
A minap elmentem egy fonalszaküzletbe, mert takarót szeretnék kötni a gyereknek. Olyan nagy kérés, hogy legalább egy kicsit értsen a kötéshez az eladó?
Szőlőszezon van, és szeretnék szőlőt enni, de nem tudok, mert a rosszullétig felfúj, mint a kelkáposzta, a paradicsom, a paprika, a hagyma. Jó, de lassan nincs mit egyek. Ha ülök, nyomom a húgyhólyagom, ha állok, fáj a derekam, és tudom, ez még csak az eleje, épp ezért ne haragudjatok, hogy most csak puffogok, és hogy mindössze ennyi, amennyit írni tudok. Most kivonom magam egy kicsit a forgalomból, pihenek, hogy következő héten újra önmagam lehessek.
Nektek azért szép hétvégét.
Ildikó
