(22. hét)

Az általános iskola, ahova jártam, mindössze tizenöt percnyi sétára volt a lakásunktól. Minden reggel és minden délután ugyanazon az útvonalon jöttünk-mentünk gyerekkori barátnőmmel. Súlyos táskáinkkal melegebb időben lassabban, bandukolva, kissé elmélázva haladtunk. Frissítőbb, hidegebb időszakokban biztos, hogy nem késtünk el a suliból, és ha még az utak is le voltak fagyva, korcsolyázva közlekedtünk, és feleannyi időbe telt eljutni bárhova.

Gondtalan időszak volt ez. Sehol nem akadtunk egy botjával fenyegető idős nénibe, hogy zavarjuk a nyugalmát, senki nem szólt ránk, hogy vegyük le a hátizsákunkat, mert a buszon úgy illik utazni, főleg mert akkoriban még nem is igen használtuk a BKV-t. Ezért is viseltem nehezen a gimi kezdetétől, hogy úton-útfélen valaki mindig rám szólt az idősebb korosztályból, hol a villamoson, hol a buszon, hogy a táskám túl nagy, nem fér el tőle, tegyem le a földre, és az anyukám miért nem tanított meg ezekre a dolgokra. A táskám és az edzőcuccom együtt mindig hatalmas súlyt jelentettek, és az állandó fel-levétel igen fárasztó volt. A villamosok, buszok padlója piszkos, és nem szívesen tettem le, és volt gyerekszobám, az anyukámtól jó nevelést kaptam, éppen ezért inkább szót fogadtam, és magamban puffogtam.

Egy szó mint száz, az öreg nénik bácsik és a diákok soha nem fognak közös nevezőre jutni, ami a közlekedést illeti. Persze egy idő után, mint mindenki más, én is megbékéltem velük, és a mindennapos háborúskodással felhagytam, mire főiskolás lettem. Ám, hogy terhesként ismét ellenségképpé vállnak, álmomban sem gondoltam volna.

Huszonkét hetes terhesként, ha nem is mindig kívánom, hogy leüljek a BKV-n, rájöttem, hogy jobb, ha leülök, máskülönben az emberek terhesség ide vagy oda, elsodornak, nekem jönnek. De ha leülök, valahogy máris ott terem egy idős néni vagy bácsi és hangos fújtatással adja tudtomra, hogy le akar ülni, és felháborító, hogy nem adom át a helyet. Ennek elkerülés érdekében különböző trükköket vetettem be. Volt, hogy kigomboltam a kabátom, hogy egyértelművé váljon, terhes vagyok, és ezért ülök. Volt, hogy látványosan simogattam a hasam, de egyik sem jött be. Fel is hagytam ezekkel, főleg, mióta egy idősebb nő közölte, hogy látja, hogy babát várok, de ettől még átadhatom a helyem.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, mikor a napokban elmentem a körzeti orvosom asszisztenséhez, hogy a szokásos táppénzes papíromat felvegyem. Nem tudom megszokni a sorban állást hírből sem halló öregeket, és hogy ezért állandó a harc velük. Hiába kérdezem meg, hogy ki vár az asszisztensre, és ki az utolsó, mert ha nyílik az ajtó, egyszerre pattannak fel a székükből, és egyszerre próbálnak betódulni a picinyke ajtón. De azt azért már én sem hagytam szó nélkül, mikor összesen ketten voltunk a váróteremben, és elsőként érkezve fenntartottam a jogot, hogy elsőként is menjek be, mikor is az utánam érkező 60 körüli nő úgy lökött arrébb az ajtóban, hogy nekidőltem az ajtófélfának.

Fel vagyok háborodva. Ezek után már annyira a bögyömben vannak az öreg nénik és bácsik, hogy fel kell, hogy vegyem a kesztyűt, különben elnyomnak, fellöknek, eltaposnak. Tisztelet a kivételnek.

Harc nélküli szép hetet!

Ildikó (yzzma)