20. hét

Pár évvel ezelőtt volt szerencsém egy évet Izlandon tölteni. Ott éltem, dolgoztam, és próbáltam kitalálni, hogy a tévedésből elvégzett tanítói főiskola után mégis mihez kezdjek magammal, miután két évnyi iskolai tanítást követően rájöttem, nem szeretnék iskolában tanítani többet. (Bár vicces, hogy néha csak úgy rám tör az érzés, hogy szívesen tanítanék.) Erről a nagyszerű élményről aztán egy könyvet is írtam.

Izlandon többek között egy Waldorf óvodában dolgoztam, és ezáltal bepillantást nyertem az izlandi gyermekvállalás kultúrájába,vagy a névadási szokásokba.

Részlet a könyvből:

„Az izlandi keresztnevek legalább olyan öregek, mint a saga. A szülőknek egy hónap áll a

rendelkezésükre, hogy gyermeküket elnevezzék. Vannak, akik a születés előtt kiválasztják a nekik tetsző nevet. Ugyanakkor még mindig él a szokás, hogy egy hónapig a szülők csak megfigyelik gyermekük legfőbb tulajdonságait, és az alapján adnak neki egy izlandi keresztnevet. Ez már csak azért is alakulhatott így, mert a keresztnevek többnyire valamilyen természeti jelenséget jelentenek vagy a viking kultúrából ismert, jelentéssel bíró szavak. Ilyen például a Jökull, ami gleccsert jelent, vagy Una, ami szó szerint azt jelenti, hogy légy elégedett. Hákon Máni pedig valami olyasmit jelent, hogy holdfény.”

Izlandon ismertem meg azt a magyar lányt, aki a szigeten találta meg második otthonát. Őshonos férjével együtt nevelgetik gyönyörű kisfiukat. V. mesélte, hogy miután Izlandon a kismamák leginkább a nővérekkel találkoznak, ők végzik el a rutinvizsgálatokat, és orvost csakis kizárólag komplikációk vagy eltérések esetén látnak, történt nála, hogy az ultrahangon a babája nem mutatta meg magát, így a születéséig nem is tudták, hogy milyen nemű. De nem sajnálták. Annál nagyobb volt az öröm, és az utolsó percekben az izgalom.

És, hogy mindezt miért is meséltem el? Nos, leginkább azért, mert például a névadás D. és köztem szinte az első percben megtörtént. Egy este hazajött, és azt kérdezte tőlem, hogy tudom-e, hogy mi lesz a gyerekünk neve, ha fiú lesz. Azt mondtam, hogy igen, és kérte, hogy akkor egyszerre mondjuk ki, mert neki is van egy ötlete. Majd egyszerre kimondtuk, hogy Ábel. Ezt égi jelnek véltük, és ha bárki a gyerek neméről érdeklődött, mi egyszerűen közöltük, fiunk lesz és Ábel lesz a neve. Fiús ruhákban, elfoglaltságokban gondolkodtunk, és szinte érezni kezdtem, hogy egy kisfiú személyisége bontakozik ki a pocakomban. Pont ezért, talán nem is kell különösebben magyaráznom, hogy miután a napokban kiderült, hogy lányunk lesz, miért okozott nekünk egy kisebb kaotikus elmezavart. De persze nagyon örülünk, és agyunk meg már majd teljesen átállni látszik.

De talán mégis jobb lenne, ha úgy csinálnánk, mint az izlandiak. Várunk, és majd meglátjuk, hogy ki is érkezett hozzánk, hogy őt látva, érezve azonosuljunk vele, nevezzük el, és váljon a család részévé.

Szép hetet!

Ildikó (yzzma)