36.hét

Az elmúlt napok célja: a túlélés. Este tízkor kezd megmozdulni a lakásban a levegő, addig hiába ülök ki a teraszra, csak a hőguta jön. Ilyenkor gyorsan megpróbálok elaludni tökig kinyitott ablakoknál, ami már anatómiailag sem könnyű. Hason ugye – ahogy frankó aludni úgy egyébként – nem lehet, háton, karokat és lábakat szétdobálva, hogy egy eltévedt szellőnek esélyt adhassak megtalálni a testem egy pontját – esélytelen. Helló gyomorsav, helló hasi ütőeret elnyomó gyerek. Fordulok tehát oldalra, három párna a fejem alatt, hogy ne folyjon vissza a torkomba az órákkal ezelőtt elfogyasztott innivaló, hasam alatt ízlésesen és különös műgonddal felgyűrt takaróhalom, hogy ne lógjon, majd negyedóránként félálomban fordulás és elhelyezkedés.

Fél öt felé elkezdenek ordibálni a madarak, lassan feltápászkodva leeresztem a redőnyt, becsukom bukóra az ablakot, átmegyek a gyerekhez, négykézlábra ereszkedve kitapogatom a távolabbi sarokba esett cumit, hogy mielőtt még észrevenné, hogy nincs nála, újra a közelében legyen. Pisilek, félig szomjan halva tudomásul veszem, hogy ha még vissza akarok feküdni, esélytelen, hogy igyak valamit a hányás veszélye nélkül, majd hét után nem sokkal végleg feladom. Az én évszakom a tavasz és az ősz, nem a horrorisztikus magyar kánikula, az én hőmérsékletem a maximum huszonöt fok szellővel és bárányfelhőkkel, nem a negyven fok árnyékban, az én testalkatom a kilógó borda, nem a medicinlabdányi has.

A nappalok még rosszabbak. Láncfűrésszel hadonászó fredikrűger se lenne rám olyan gyilkos hatással, mint a nyomorult napsütés és hitetlenkedve olvasom néhány ismerősöm Facebook falán, mennyire élvezik, hogy végre nem fáznak. Mindannyiunkat rossz helyre rakott le a gólya. Szerencsés esetben levergődik velem valaki a Balatonra, vagy medencés kerttel rendelkező családtagjaimhoz, de egyedül elindulni nincs sok merszem. Már felmerült, hogy segítség nélküli napokon némi hidegélelemmel és a gyerek utazóágyával beköltözöm a közeli bevásárlóközpontba egy légkondi alá, de egyelőre odáig jutottam, hogy ilyenkor üveges szemekkel tömöm a számba a jégkockákat és várom, hogy lemenjen a nap. És akkor még a nem múló, de legalább erősödő fájásokról nem is beszéltem.

A nyomorgásomnak az sem kedvez, hogy kialvatlan, fáradt és hormonális állapotomban rendeznem kell a cuki, ám egyre frusztráltabb nagyot, aki most már nemritkán a „nyuszikám, vigyázz a pocakomra, tudod, fáj, ha véletlen belerúgsz” szólamra erőteljes és direkt fizikai támadást indít. És még itt van a férjem is, akivel megint meghülyültünk, olyanokon tudunk összekapni, mint „most miért azt mondtad, hogy tisztában vagyok vele, ez olyan lepattintó!”. Hiába vettem meg a fél mama licious nyári kollekciót, ha az adekvát viselet a két szál csöcsben való fetrengés, amikből – jut eszembe – legnagyobb meglepetésemre valami fura cucc kezdett el folyni. Az elsővel semmi ilyesmi nem volt, meg is szívtam a szoptatás elejét, aztán mégis hasítottunk másfél éven keresztül. Most viszont egyszer csak ott virított egy tenyérnyi folt a jobb mellbimbóm körül, vizsgálgatom néha, hogy mi is ez, ami folyik, de nem hasonlít se előtejre, se anyatejre, utánaolvasni nincs sok kedvem, úgyhogy csak hagyom, hadd folyjon.

A múltkori váratlan megjelenésem a fájások miatt viszont annyira meghökkentett engem és a dokimat is, hogy simán hagytam elmenni egy hónap szabadságra anélkül, hogy az utolsó körökhöz szükséges nyavalyákat elkértem volna. Kicsit aggódva, hogy lehet-e megint szerencsém, ha becsukott szemmel céllövöldézek, újra kaptam egy hárompálcás nőgyógyászt: bár a turkálás után nem engem segített fel a székből, hanem a streptococcushoz való mintámat kezelgette, kedves volt, segítőkész és udvarias. Kezdek megijedni, hogy ez az sztk valójában egy féreglyukban található másik univerzum szakrendelője. Méhszáj zárt, utolsó ultrahangra és vérvételre beutaló megvan, innentől ismét vár a papírgyár hetenkénti ctg, ahol már most, telefonon való bejelentkezéskor az volt a második kérdés a nevem után, hogy ki az orvosom és miután mondtam, hogy nincs orvosom, kedvesen közölték, hogy akkor hiába lenne jó már a héten elmennem, csak a jövő hétre van szabad időpont. Azért jól láthatóan finisben vagyunk, mucikám.

Nyina