11. hét

Az előző nőgyógyászom remek szakember, megbízható, precíz és kedves. A szülésem után pár hónappal már egészen biztos voltam benne, hogy nem szeretnék hozzá járni a továbbiakban és az egészen biztos, hogy mi ketten együtt még egy terhességet nem fogunk végigcsinálni. Mondhatnám, hogy azért, mert őrjítően sokba került, mondhatnám, hogy azért, mert hiába az időpont délre, minimum másfél, de inkább több órát kellett ücsörögni a váróban.

Akkor végigcsináltam és nem is tartom magam hülyének miatta – nekem megérte. De egyszerűen nem passzoltunk össze. Úri nyafi, mi? Hát úri nyafiból elbandukoltam a védőnőhöz és megkérdeztem, hogy is működik a terhesgondozás fogadott orvos, magánintézet és százezrek kifizetése nélkül, sztk-ban. Kaptam infót, kaptam ajánlott nevet és aztán időpontot a rendelőintézetbe.

Más a fogorvostól retteg, én nőgyógyászhoz utálok járni, pedig semmi rossz tapasztalatom nincs. Egyszerűen nem bírom, hogy egy széken szét kell tennem a lábam és akkor belém nyúlnak és turkálnak és fogdosnak és kaparásznak és vattapamacsokkal, kacsákkal, tükrökkel inzultálnak. Akkor sem, ha a doki kedves, keze meleg, mindent elmond, és előre figyelmeztet minden mozdulatára. Ehhez képest az előző terhességem során három elcseszett hetente oda kellett vonulnom a székre és hiperventillálni. Az új doki már a vizsgálat közben közölte kezét a zselével töltött lábamra téve nyugtatásul, hogy nála – hacsak nincs valami panasz – nincs több hüvelyi vizsgálat a 36. hétig. Szívemben meleg fény gyúlt.

Megbeszéljük az ügymenetet, az ultrahangot, a vérvételt, ekg-t és hogy akarok-e otthon szülni. Igen, ezt kérdezi tőlem a doki spontán és komolyan: akarok-e otthon szülni. Felnevetek. Ha tudná! Két éve erre azt feleltem volna, hogy csak a hülye akar, akinek fontosabb a kifeküdt rökamié meg a gyertyaláng, mint a gyereke. És most meg... néha őszintén szeretném, hogy én az a fajta legyek, aki háromkilós babát szül, mert istenemre, őszintén elgondolkodnék a kérdésen. De a négy és fél kilós, vállelakadt gyerekem példája azt mutatja, én nem az vagyok. Úgyhogy rövidre zárom: nem. Műtő mellett szeretnék szülni. A fény a szívemben azért még nagyobbra lobban.

Az ultrahangon szokás szerint bőgünk, ha a hatodik gyereknél tartanék, valószínűleg akkor is szürreális lenne elsőre látni a csirkét a méhemben, akinek dobog a szíve és az én testem meg a pasim teste és egyikünké sem. A vérvételen összefutok Panzejjel, rutinosan nyomja a számba a csokit csapolás után, miközben sóvár szemem összehányható felületet kutat. Ekg-n megemlítem, hogy a szívem hülyén ver egy csomószor, de nem látnak semmi gondot, úgyhogy gondolom a vérnyomásom vicceskedik, majd megkérdezem a védőnőt. De igazából kevéssé izgat ez az egész most. Belekerültem a rendszerbe, lökdösnek a flipper karjai, én pedig megadóan és várakozóan gurulok, miközben senki nem idegesít minőségi gyerekkel, méhszájvizsgálattal, különböző genetikai rendellenességekkel és hogy 12 kiló hízásnál többel nem vállalja a szülésemet.

Egyébként meg fáradunk, legfőképp mentálisan. A rosszullét nem csillapodik, csak a türelem fogy, és hiába küldöm el a pasim úszni, kocsmázni és kukaürítés címén csatangolni az esti ködbe, mindhármunknak megerőltető már ez a felállás. Szeretném már végre kitakarítani a konyhát, odaülni az asztalhoz reggelizni, zacskó nélkül utazni a combinón, anélkül, hogy az elejében állva megérezzem, hogy valaki a hátsó traktusban fingott. Közben pedig egyre kézzelfoghatóbb az alany léte és ezzel az öröm miatta, múltkor fürdés közben azon kaptam magam, hogy beszélek hozzá, ami rendesen meglepett. Nem vagyok egy könnyen kötődő fajta, a fiammal is azt hittem a terhességem vége felé, amikor már egy érzékelhető emberi lény volt, hogy milyen faszán szeretem, aztán szülés után hetekig néztem azt a babát, aki belőlem kijött és sehogy se tudtam közte és a bordámat rugdosó gorilla között párhuzamot vonni.

Rendes heti paráim is megvannak, az egyik a vér a hányásban, de csutkababa helyretett, most már csak az a dolgom, hogy ne aggódjak feleslegesen miatta. A másik a majom fiam, akinek hiába magyarázom, hogy ne ugráljon a hasamon, egyszerűen képtelen leállni. Most még elviselhető, mert csak a hányingerem fokozza, a négycentist nem féltem egyelőre, de mi lesz később, nem tudom. És nem azért, mert nevelésre képtelen hanyaganya vagyok, hanem mert rettenetesen nehéz igazából rászólni olyasmiért, ami eddig közös móka volt és megfosztani valamitől valaki más kedvéért, akinek a létezése nemhogy számára, még számomra is felfoghatatlan. Gondolom ezen gyorsan és egyszerűen túl kell tenni magam, de még jólesik marcangolni a lelkemet az ügyben. A képen megint bboom-os űrhajósfelső, kiokosítottam magam, úgy hívják, hogy heal tank top, cégünk mindig az ön rendelkezésére áll, asszonyom.

nyina