31. hét

Még nem tudom eldönteni – hajlott korom ellenére sem –, hogy én egy alapvetően kedves lány vagyok, csak ezt jobb szeretem titkolni, vagy hogy alapvetően egyáltalán nem vagyok kedves, de ezt hasznosnak találom titkolni. Az Embereket, na, azokat nem szeretem, de disztingválni tudok, professzionális módon választom ki a megfelelő viselkedést a megfelelő helyzetben és ritkán tévedek.

Mégis vannak helyzetek, amire nem készített fel egyetlen iskola sem, pedig megjártam egy párat és még a szüleim se mellékeltek tökéletes használati utasítást ezekhez. Például arról van szó, hogy hogyan kell rákérdezni arra, hogy nem lesz-e baj, ha én nem csalok. Kifacsart sztori, már így első nekifutásra is.

Megtárgyaltuk ugyanis a dokimmal a gyönyörű vér- és pisiteszt eredményeimet, a szeméremcsont-fájdalmamat (ne emeljek, ő is ezzel jött, röhögtem), a furán verő szívemet (erről még bővebben), és akkor muszáj voltam előhozakodni a témával, mert az asszisztens keze már a következő sorszám felé tapogatózott. Bénáztam, de némi forrókása-kerülgetés után csak kiböktem: nem akarok fogadott orvost és szülésznőt a szülésemhez, meg fogok-e degleni emiatt, kérem szépen. És itt éreztem, hogy lefolyik egy izzadtságcsepp a hátam közepén. Bezzeg a magánrendelésen. Bezzeg. Vártam órákat, hallgattam a paráztatást, a beleszólást, fizettem többtízezreket, de kaptam számlát és nem volt izzadtságcsepp. Hát most van, magamra vessek.

Mert persze kaptam tájékoztatót a szülésfelkészítő délutánokról, és hogy be lehet menni megnézni a szülőszobákat. De ki írná oda, vastag cikornyás betűkkel, hogy figyelem, az alábbiak csak azokra vonatkoznak, akik intézményünk legalább egy, de inkább három tagját feketén lefizetik érte?! És kinek van mersze azt mondani, hogy ha nem teszem, akkor sem lehet különösebb problémám, maximum nem mosolyognak annyit?! Azért én megpróbáltam úgy kérdezni, hogy legyen lehetősége azt mondani a dokinak, édes kicsi nyina, ne forradalmárkodj az életedben, szakítsd ki valahonnan azt a röpke százezret és fizesd inkább ki. Akár rejtjelezve. Nem mondta. Nem nyugodtam meg. Persze most megtehetném, hogy addig hergelődök, míg statisztikákat és szülésélményeket összevetve meggyőzném magam, hogy a halál torkában leszünk, ha nem fizetünk. A férjem úgyis állítja, hogy ha én kitaláltam, hogy valahol probléma van, addig megyek, amíg valaki rá nem bólint, hogy valóban! probléma van! De inkább nem teszem, most nem. Forradalmárkodom az életemben, mert őszintén, itt egyetlen biztos dolog van: a gyerek ki fog jönni belőlem. Hogy hogyan, az nem állítom, hogy nincs összefüggésben a mennyiért kérdéssel, de valójában csak akkor lennék valóban bebiztosítva, ha magánkórházban kivetetném a harminchatodik hét környékén. Ez a verzió meg... hát nem játszik. Szóval hazardírozunk, kérem, eldöntöttem, és azt az el nem költött köteg pénzt majd költöm inkább (Figyelem! Kettes sorszámú irónia!) mellfelvarrásra.

Vagy anyám borogass, hüvelyplasztikára. Mert megkérdeztem, mire számíthatok, ha megint négy kiló felett lesz a kölyök, némi saját magamat is meglepő reménnyel a hangomban. Érdeklődtem a kórházi protokollról, magzati makroszómiáról és téraránytalanságról. Hát már nincs meglepő és nem meglepő remény, de jobb is így: „Mindenki azt fogja mondani, maga megszült egy majd négy és fél kilós gyereket, úgyhogy megszül akár egy öt kilósat is.” Ekkor egyik vállamon megjelent Rita és Selkt-sa (szétszakadt és regenerálhatatlan hüvelyfalakról, köldökig repedésről és gaz férfinőgyógyászok érzéketlenségéről suttogtak), másikon meg az ősanya, de próbálok úgy csinálni, mintha a döntésem nem az ő harcukból született volna.

A furán verő szívem meg tényleg furán ver, hiába próbáltak itt az offoldában megnyugtatni, hogy annak örüljek, hogy ver. (És íme, itt a bizonyíték, hogy ha szerintem probléma van, mégiscsak addig megyek, amíg satöbbi, satöbbi.) Az egyébként napi két kávé mellett alacsony vérnyomásom mostanában a negyed adag kávé mellett normál tartományban van, aminek örülök, legalább nem ájuldozom, mint az elsővel. De a pulzusom, a pulzusom pocsék, és olyan mérhetetlen szerencsém van, hogy ebben rögtön megerősített a doki is (pontosabban azt mondta, hogy ez már valószínű nem csak élettani változás). Így most akkor nemcsak a védőnőnél való megjelenésért kell rugdosni a lelkiismeretemet, de el kell látogatnom a házidokimhoz is, kíváncsi vagyok, szülésig sikerül-e.

nyina