Elmondom, miért tartom remek dolognak még mindig, hogy az sztk-ba járok terhesgondozásra: Első terhességes magándoki magánrendelésén magánintézetében: időpontom van délután egyre. Tizenegykor túlélőcsomagot állítok össze, könyvek, ipod nyugtató zenékkel, gyümölcslé, szendvics. Dél előtt elindulok, átmászom a városon, beállok a parkolóba. Egy előtt néhány perccel belépek a váróba, üdvözölnek, ráállítanak a mérlegre, megmérik a vérnyomásom és leültetnek. Délután háromkor, mikor már elfogyott a magammal hozott gyümölcslé, a váróban álló vízautomata poharát gyűrögetem egyre elborultabb tekintettel, és arra gondolok, a doktor úr épp most egész biztosan új életeket hoz létre, úgyhogy illenék türelemmel várakoznom.
Négy körül belépek hozzá. Kapok puszit, kihúzzák a székem, megbeszéljük a semmit, paraván mögött lehúzom a bugyim, méhszájtapi, ultrahang, további beszélgetések arról, hogy öt deka hízásom az előző három héthez képest sokat mondó és fogjam vissza magam, vagy hogy attól még, mert fiatal vagyok, mindent meg kell tennem az egészséges gyerekért. Minden alkalommal otthagyok tizenkettőezer forintot. (Igen, számlára.) Vérvételre, vizeletvizsgálatra, bármi más nyavalyára nem tudok beutalót kapni, minden alkalommal percekig tartó magyarázkodás után tudom elintézni a rendelőintézetben.
Második terhességem sztk-s doki sztk-s rendelésén az sztk-ban: Tíz óra tíz percre van időpontom, kilenc ötvenkor felszállok a buszra. A betegirányítón kapok egy sorszámot, ami már villog, mire felérek a negyedikre. Bemegyek, köszönnek, beszélgetünk, beutalókat kapok, köszönünk, kijövök. Vérvétel, ultrahang helyben, akár azonnal. Tizenkétezer forint a zsebemben marad. Még leírni is könnyebb. Tartottam tőle, hogy az ultrahangra majd nem engedik be a pasim, "mert ez nem babamozi, hanem diagnosztikus eljárás". Beengedik. Tartottam tőle, hogy idegesíteni fog, hogy a doki nemhogy a nevemet nem tudja majd sose, de mindig mindent el kell mondanom. Nem tudja a nevem, viszont korrekt számítógépes rendszerében tud és akar tájékozódni. Nem kapok puszit és nem kapom meg a kiváltságosnak lenni érzését, hát ezzel azért boldogan együtt tudok élni. És minden harmadik héten számolgatom, mint egy épp leszokó, hogy hány forint maradt a zsebemben, amiből nem vettem meg a szolgáltatást.
Szülni is így megyek, határoztam el, de aztán a védőnőnél hirtelen valamiért sokkot kaptam: nekem hamarosan TÉNYLEG szülnöm kell. Mert ezt tervezem, augusztus elején, öt perces fájásokkal besétálni a kórházba, inteni egy pát, széttenni a lábam, megszülni, hazajönni. Csodásan hangzik. Egy baj van: a lelkem mélyén, igazából, rettegek. Most nem viccelek és nem a hőn szeretett durva túlzással élek: ahogy haladunk apró léptekkel a hetekben, bennem úgy nő a félelem. Nem, nem félelem, maradjunk a rettegés szónál. Máris magyarázom, de képzeljen ide mindenki egy 18-as és csak szülteknek! karikát.
A fiam közel négy és fél kiló volt, ötvenkilenc centi. A tökéletes tágulásból, a remekül beilleszkedett fejből, remek fájásokból és az emiatt "ez egy könnyű szülés lesz" hozzáállásból lett egy vállelakadásos, irgalmatlan, fájásgyenge, néha üvöltve szülés. Ha tehetném, utóbb felvenném videóra és meleg szívvel ajándékoznám Ritának, oktatófilm gyanánt ezzel lehet riogatni a hüvelyi szülés elkötelezett híveit. És mégis. Soha azt a másállapotot, azt a küzdelmet, azt a fáradtságot, erőt és gyengeséget, őrült állapotot nem éreztem. Drog, semmi más. Mert még egyszer akarom. Nem mindenáron, nem ezért lesz még egy gyerekünk és nem szeretnék belőle oxigénhiányos kékbékát. De ott akarok lenni megint, ezer dolgot másként csinálva, de abban a másvilági állapotban. Többször úgyse lehet, gondolom sokszor. Aztán máskor meg azt gondolom, hogy én erre még egyszer nem vagyok képes. Hogy ha előre tudtam volna, mi lesz a következő és az azt követő pillanatban szülés közben, pókjárásban is hajlandó lettem volna távozni a szülőszobáról a műtőbe, ha másképp nem. Hogy miért lenne ez a gyerek kisebb és miért lenne az én csontozatom nagyobb, a hüvelyem meg rugalmasabb, hogy aztán ne a torkomban érezzem már a tűt, amivel összevarrnak. Hogy az az érzés, hogy nem is hogy én nem bírom tovább, de vajon a baba bennem hogy bírja még egy pillanatig, ha én képtelen vagyok végre kitolni, azt soha többé nem akarom érezni. Folytathatnám, felesleges, rettegek.
A védőnő hümmögött és értő együttérzés volt a szemében. Nem akarta megoldani és nem akarta, hogy egyiket, vagy másikat válasszam most azonnal, mint ahogy eddig általában a többiek. Azt mondta, induljunk neki úgy, ahogy én szeretnék: apró és természetes motyóval, fogadott kórházigazgató és teljes kórházi szárny nélkül. És beszéljünk a harmincadik hét körül erről megint, egy becsült mérettel, egy harmadik trimeszterben lévő terhességben, addig meg egyszerűen csak legyek terhes.
Ma voltam egyébként babamozin, kommentben lehet tippelni, hogy Zebadiás vagy Kalipszó, jövő héten fény derül az elsődleges nemi jellegre, maradjanak velünk.
Nyina
