A nyolcadik terhesnaplóban – hát és ugye főleg másutt után – nem sok újat mond, ha azt mondom: a terhesség hormonálissá tesz. A hormonokra sok mindent lehet fogni, olyanok, mint egy három éven aluli gyerek, akire rámutatva bármikor mondhatod, ne haragudj, Icukám, de mennünk kell, látod, milyen álmos méhemnek gyümölcse.

A hormonok ráadásul láthatatlanok és nem kiabálnak fejhangon, ezáltal kevésbé idegesítőek, mint méhünknek gyümölcsei, ki mondaná meg, hogy azért vagyok egy héten keresztül picsogós kedvemben, mert hisztis majom vagyok, ha tenyeremet a gyomrom alá helyezve madonnásan elmerengek: tudod, a hormonok. Persze a hormonok miatt nem akarok felkelni reggel, nem azért, mert hajnali háromig csesztem a rezet a kanapén, a hormonok tehetnek arról is, hogy elfelejtettem visszahívni, aki már ötször keresett, és mondanom se kell, a hormonok regresszáltak tizenhárom éves IM olvasóvá, aki hülye teszteket tölt ki, aztán a pasiját is rákényszeríti.

Na jó, csak egy teszt volt, de kétszer húsz kérdés, és már az elején bőven leverte az ostobaság-lécet. De hát a hormonok. Egyébként tényleg szót sem érdemel az egész, egy kérdés kivételével, ami valódi gondolkodásra sarkallt, egész addig, míg el nem olvastam a férjem válaszát, mert onnantól már csak röhögni tudtam. Azt mondja, van-e olyan családi hagyomány, amit tovább akarunk vinni. Családon belüli erőszak, ez volt erre az egyetlen valóban adekvát válasz a teszt minőségének fényében, visszarántott a földre. De egyébként ez az egyetlen kérdés, amin a terhesség és hormongőz közepén értelme is van elgondolkodni. Ha az ember nem az a vérönreflektív fajta, ezen nem nagyon vekeng, amíg nem lesz terhes, de aztán kénytelen, hacsak nem akar az első ünnepen kisebb sokkot kapni, amikor rájön, fogalma sincs, hogy a szülinapi manók díszítik-e a húsvéti tojást az éjféli misén kokárdában.

És még én vagyok jó helyzetben, mert gyerekkorom legnagyobb traumája, hogy az egyik ovis mikuláskor épp bárányhimlővel kellett otthon fetrengeni az anyukámmal. Ha nem érezném magam olyan marha autonóm személyiségnek, aki akkor is újít, ha felesleges, szépen újrajátszhatnám a saját élményeimet. De mit tegyen az a delikvens, aki maximum tényleg csak a családon belüli erőszakot tudná továbbvinni és amellett, hogy arra trenírozza magát, hogy stresszes helyzetben se a zsigeri rossz reakciók jöjjenek elő, használható mintája arról sincs, hogyan lehet másképp?! Amikor először jönnek elő ezek a kérdések tradíciókról, értékrendről, helyünkről a világban, akkor a nyígás aranyérről, meg bordák alá örökre befészkelt sarkakról bőven a felesleges hiszti szintet ütik meg. De megoldjuk, két totálisan más háttérrel, hogy a családi hagyományokat, az ünnepeket, mindazt, aminek a saját gyerekkorunkban valódi jelentősége volt, újra tartalommal töltsük fel, ha nehezen is. Mert a legtöbbnél már évek óta inkább csak időjárási viszonyokra lehet tippelni – lukas zászlók esetén érdemes esőkabátot húzni. De azt én egykeként és a pasim a létező testvérének nemlétező testvéri kapcsolatával hogyan találjuk ki, mit kell csinálni két gyerekkel?!

Hányszor fogok pofára esni amiatt, mert amit félig-meddig elterveztem, nem működik, szimplán azért, mert fogalmam sincs, milyen, ha az embernek testvére van? Tudok majd ugyanilyen rugalmas maradni, mint az elsővel, vagy egyszerűen mi ketten szerencsésen passzolunk, ezért nem éreztem soha, hogy megoldhatatlan akadályba ütköztem? Vagy két kicsi gyerek különböző igényeit már nem lehet ösztönből és csípőből? El fogom tudni hordani a nagyot úszni továbbra is egyedül? Vállal a szitter két gyereket esténként? Fognak tudni aludni egy szobában? Hogyan talál az ember olyan programot, ami mindkettőt érdekli, amikor a kicsi sem már a mellencsüngő, hordozható fajta? Amikor a nagy nézhet mesét, a másikat bezárom a vécébe, hogy ő ne lássa? Hogy van az embernek kettőre türelme, amikor néha még egy is sok? A kétségeim önmagammal és a jövővel kapcsolatban többszörösei a buddhista nyugalommal megélt, majd lesz, ahogy lesz első terhességhez képest. Úgy érzem, nekem két gyerek nagyobb váltás, mint a nullából egy. És ennek valószínűleg pont az az egy a valódi oka, mert a magam részéről kit érdekel, ha majd nem tudok aludni, ha majd még nagyobb felelősség nyom és sokkal nagyobb szervezést igényelnek ugyanazok a dolgok, amikbe már rég beleszoktam?! De ennek az egynek, a kialakult szokásainak, a biztonságos életének néha úgy érzem, lőttek, és az én kezemben volt a puska.

nyina