16. hét
Mivel törvény szerint már idős kismamának számítok, hehe, a doki beutalt genetikai konzultációra. Erről már volt egy-két kommentnyi hisztikém valahol, hetek óta gondolkodom azon, mi lenne jó, és hogyan... Viszont pénteken jutottam el addig, hogy felhívjam a genetikát időpontért.
A recsegős vonalban (talán alagsorban vannak, nem tudom) kedvesnek tűnő hangot azért megkérdeztem, mégis mire számíthatok a konzultáción, mikor menjek, hányra, kábé mennyit kell várni, de csak egy napot kaptam, menjek oda délelőtt, azt nem tudja, mennyit kell várni, menjek kocsival. Itt megtorpantam, mint harkály a felső erdőhatárnál: hm? Kocsival? Túl azon, hogy nincs autónk, miért is...? Hát, mondja a csaj a recsegős vonalban, akkor jöjjön értem valaki. De miért? Nagyjából itt ért le az ejtőernyős tantusz, kérdezem óvatosan, esetleg a hasbaszúrós művelet miatt..? Mondja, igen. De, mondom, én azt nem akarom megcsináltatni, ha nem muszáj.
Nem, a recsegés miatt nem tudtunk rendesen beszélni, szóval jóváhagytam az időpontot, és telefonos segítség nélkül kattogtam tovább. Már éppen megbeszéltem magammal a történteket, amikor bejött egy - egyébként - kedves vásárlóm, és hogy, hogy nem, éppen a középső unokája genetikai betegségéből adódó komoly problémákat kezdte ecsetelni. Nem mesélem el, nagyon sajnálom a szülőket, de megkértem a hölgyet, hogy ne, ne mesélje nekem ezt tovább, pont most semmi, de semmi szükségem rá. Vagy alusznak, vagy nem hallják: elmesélte, én meg majdnem lekiabáltam szegény fejét. Hosszú napom volt a péntek, még két órát kellett bent lennem ezután, és mivel jellemzően csak gondolkodást nem igénylő feladatok jöttek, természetesen jól belepörgettem magam a parába. Tényleg, mint aki az elsőt várja. Mákomra Pepe megelégelte az anyja hülyeségét, és este háromnegyed hét felé olyant rúgott belém, hogy rendesen felcsuklottam tőle. Szeretem a kölyköt, na. Azóta is rendszeresen jelzi, hogy oké minden, apja is érezte már egyszer-egyszer. (álmomban annyira látszott az arca, a hasbőrömön keresztül, hogy még a tátott szája helye is. Na, az volt igazán az alienes érzés...)
Hétvégén rájöttem, hogy az csak egy dolog, hogy lusta vagyok, mint a fene, és bármennyit tudnék aludni, de nem is lenne szerencsés, ha az ígéretemhez híven átköltöztetnénk a Nagyot külön szobába, hát terhes vagyok, vagy mi. Ebből következőleg csak elméleti tervezést hajtottunk végre, ami azóta hatszor változott már, ti. van fent öt szobának alkalmas helyiség, ehhez három gyerek (és igen, most a Középső is külön akar lenni, mert az agyára megy a Kicsi), plusz egy leendő, plusz a szülők, és Apának még valami dolgozó-féleség is szükségeltetne. Újratervezés folyamatban, Nagy békésen várakozik, haver beizzítva, hogy ha meglesz a megoldás, jöjjön cipekedni.
Ma felhívtam a védőnőt, mert elfelejtettem, mikorra hívtak vissza tanácsadásra, és mindent néztem az időpontért, csak a kiskönyvet nem. Ha már felhívtam megbeszéltem vele is a genetikás dolgot, annyiban maradtunk, hogy az időpont úgyis az ultrahang utánra lett megállapítva, úgyhogy ha ott megnyugtató lesz az eredmény, már érvekkel felszerelkezve tudok menni a konzultációra.
Két hét az újabb ultrahangig. Két hét múlva talán már majd látszik a neme, de az mindenképpen, hogy (az általam rettegett) rendellenességek kizárhatóak. Megbeszéltem a Férjjel, hogy arra az ultrahangra velem jön, és utána, amikor már tudjuk, hogy minden oké, ünnepélyesen elmegyünk egy bababoltba, venni Pepének valamit, ami csak az övé. És akkortól majd lehet tervezgetni, nemcsak az agyam hátuljában titkon, hogy hogy lesz a szobája, és milyen ágyat, babakocsit, egyebeket gondolunk majd neki.
Alig várom.
Banyavári
