9. hét

Óvatosan, ne a néni elé ugrálj! - inti kedvesen édesanyja a kislányt, aki - majdnem négy, vagy talán öt is? évesen egyedül mehetett át a zebrán, és a járdán elégedetten nagyot ugrik, mielőtt illedelmesen megvárná, hogy újra megfogják a kezét. A kislány rám sandít, nézi, hogy mérges vagyok-e, amiért elém ugrott, de én szokásosan a busz által is megkavart, háborgó gyomrommal foglalkozom, éppen csak egy félmosoly jut neki, nem, nem haragszom.  Anya, suttogja megrendülten, anya, a néninek baba van a hasában!

Hát na, tényleg nagy a hasam. Jól meg is sértődnék, ha nem lenne mégis igaza, így csak vihogok magamban. Helyes a kislány, helyes az anyukája is, már a buszon felfigyeltem rájuk, annyira kedves természetességgel beszélgettek, kislány a nagylánnyal, az útról, a buszból látható ismerősről (Csókolom, kiáltott fel a kicsi, anyukája nevetve csitította, te, úgysem hallja innen), fűről, fáról.

Battyogok befelé, próbálok koncentrálni. Sűrű napok jönnek a munkahelyen, muszáj összekapnom magam, sok ember jön, sok elszámolás a héten. Majd a jövő héten pihenhetek, de most hajtani kell. Nem mondom, hogy nem élvezem, a sok munka felpörget, bármiről el tudok feledkezni, ha leülni sincs időm (egyik vásárló meg is jegyzi, látszik, hogy nagyon élvezi, így kell csinálni! Jólesik ám. Az előző helyen kevés visszaigazolást kaptam, ezek a mondatok kárpótolnak.) És tényleg: egész nap nem állok meg. Kapok kedvességeket, egy barackot, sütit, hirtelen bekapkodom őket, mert jönnek, jönnek az emberek egész nap, jön a futár, pakolok, kiszolgálok, beszélgetek, elszámolok, észre sem veszem, hogy vége a napnak – és egyet sem hánytam. Pedig ez nagy szó, az utóbbi héten az émelygésem csökkent, de bármikor bármitől rám jön a hányás. Akkor jöttem rá, hogy ez a szakasz az emlékeimben sokkal később jött, amikor a múlt héten dokihoz menet a fő utcától néhány méterre, szélesen díszkövezett sétálóutcán, reggeli forgalomban lettem rosszul, csillapíthatatlanul és visszafordíthatatlanul, és nem volt nálam zacskó. (Most már van.) Férj szerint poén volt. Nem idéztem emlékeibe, hogy őt is kényelmetlenül érintette abban a percben, mert nem vette volna jónéven. Mellesleg nem volt vicces. Nagyon szégyelltem magam, és ráadásul, ki is mondta? igaza volt: az a gáz, hogy amikor ezek vannak, még nem látszik az oka. Mikor már akkora hasad van, mint egy ház, nincs ilyen rosszullét, hogy kedvesen és elnézően mosolyognának a népek: babát vár, attól van rosszul, szegéény.... Fogalmam sincs, mit gondolhattak. Soha többet nem veszem fel az aznap viselt blúzomat, túl feltűnő.

Hát így. Már a Nagy is gyanakodva kérdezte tegnapelőtt, hogy anya, miért ilyen gyenge a gyomrod mostanában? Beteg vagy? Nem vagyok, nyugtatom meg, Néz, nem győztem meg. Mosolygok hősiesen (persze mindig üres gyomorral jön rám a dolog, szörnyű. De nem lehet álló nap enni. Kompromisszumként napraforgót eszem, aztán majd nézem, mitől lettem pattanásos. Á, idegesítő női hülyeségek...), és nem mondom el, mi van. Még nem. Ha eddig kibírtam, kibírom még három-négy hétig. Pedig nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy fognak-e megint örülni, mert állandó téma náluk, hogy ha lesz kistesó, akkor hogy fogják hívni, hol fog lakni, kinek fogom megengedni, hogy pelenkázza, vagy öltöztesse, és ki mehet majd érte a bölcsibe, és ki tanítja meg hintázni. Jó fejek. Aztán persze a nagyobbak sem emlékeznek már, hogy milyen volt, mikor a kicsi végigbőgött egy-egy napot vagy éjszakát, meg meg akarta enni a játékaikat, ésatöbbi. Na, jó, én is csak a fejemben néha felébredő felnőtt hülyeségein keresztül látom ezeket, és egyelőre legyintek rájuk: megoldjuk.

Azt hiszem, ma felhívom az öreg doktort, akinél születtem. Már nem dolgozik a kórházban, és nem is ugráltatnám, sztk alapú terhesgondozás van tervbe véve, de mégis, a kötődés. Néha nyilván megnéz majd, megnyugtat, beszélgetünk a szüleimről (édesapja rendes ember volt, igazi hivatástudattal), a születésemről (megijedtünk hirtelen, jó, hogy édesapja gyorsan döntött, édesanyja betegségével nem volt egyszerű a császár sem), a szüléseimről (látja, drága, mondtam én, hogy van még magában), a vetéléseimről (hát, drága, az nagy hőstett volt. nem szép a nyoma, de túlélte, az a valami!), az unokáiról. Nem is orvos ő nekem, inkább mint valami kedves nagyszülő.

Most várok. Mindjárt elkezdődik a napom, indul a pörgés, kicsit megint elfelejtődik banya, a nyűgös.  Mázlimra sokat enyhült a meleg, van levegő, tényleg jólesik a munka. Várok, és időnként, ha eszembe jut, mosolygok magamban: terhes vagyok. De jó...

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?