17. hét

Megint röhögtetnek a madarak. Kilesni már kilestem őket, hol a terasz kisasztalán, hol a villanyóra dobozán kopogtatnak, már meg is jegyeztem nekik, hogy nem harkályok, de tojnak rám.

Viszont lefotózni nem hagyják magukat. Elképzeltem magam egy olyan hatalmas objektívvel felszerelt profi géppel, ahhoz nem kéne kimennem, innen is elcsípném őket. Először vágytam ilyesmire.

Hétvégén buli volt, nem kicsi. Családilag voltunk hivatalosak egyik barátunk/munkatársunk tanyájára, gyönyörű kis százéves házikó, igazi, bár fiatalka, alig nyolcvanéves tornáccal, vénséges eperfává csontosodott tündérrel, az ősz millió színével​, hatalmas, napsütötte, gondozott kerttel, kemencével, és két kutyával, akiknél a gyerekeim mindjárt helyet is foglaltak, úgy látszott, örökre. Aztán persze csak állatmán Kicsim maradt ott, de őbelőle este vödörszám szórtuk ki itthon a homokot. A kutyák is rápihentek, úgy hallottam. Harmincfős társaság, nagyon jól mulattunk, isteni kaják voltak, moccanni sem bírtam estére. Na, azért mindenki elfáradt, a kölkek a fáramászás-kutyávaljátszás-focizás-mászókázás témában, mi, felnőttek csak úgy, mert milyen már, hogy egész nap levegőn van az ember... Ezek a hétvégék hiányoztak már régen az én jókedvemhez, na.

Most csak enyhe pánikom van, elvégre elintéztem, nem szúratom magam blindre, megyek fel Pestiába, szuper géphez, szuper orvosokhoz, jól körbenézetem a cseppet, és ha OTT mondanak valami olyant, akkor szúratok, egye penész. Addig semmiképp. Addig már csak egy hetet kell(ene) kibírni, és éppen csak egy kicsinyég parázok, hogy egyáltalán lesz-e mit nézetni ott, csak egy kört mentem a városban szívhangfigyelőért (nem kaptam), és aztán megegyeztem velem, hogy csütörtökig már kibírom, akkor meg majd megkérem a dokit, nézzen már szívhangot nekem, ne hatalmasodjon el bennem a félelem. Aztán meg már tényleg csak egy hét: megmutatják, mindene tökéletes lesz, és kész, megnyugszom. Tudom, ismerem magam, a bűvös tizennyolcat kell túlélnem.

Ma megint megkérdezte valaki, miért dolgozom még mindig. Ezen ötödjére csodálkozom el, nem érzem magam betegnek, na, jó, nehéznek igen, lassúnak, álmosnak, de betegnek nem. Nem tervezek, ha csak valami közbe nem jön, táppénzre menni, majd jól felhívom a Férjet, hogy most bezárok, menjünk szülni. Így tervezem. Aztán persze majd meglátjuk. 

Jó ez. Még egy hét, és elkezdek tervezgetni, most még csak hallgatom a többieket, ahogy egyezkednek, szobákon, új babakocsi vásárlásán, a név, ne feledjük a nevet - most még csak hallgatom, mosolygok, időnként leülök a buszon, elvégre terhes vagyok. De mi lesz itt aztán, te jó ég?! Félek, hogy a végén elszalad velem a ló nagy megkönnyebbülésemben, és még hermetikusan záródó peluskukát meg elektromos kakifigyelőt is venni fogok, ha már így (utoljára, hm, hehe) bebabásodtam végre.

Szépek ezek az őszi napok, szeretem őket.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?