6.hét

Gondolom, más is ismeri az érzést, de én legszívesebben mindenkinek elújságolnám A hírt! Persze nem teszem. Legalábbis nem akarom. A hét végéig azért kitartottam!

Most ősszel már négyen megkérdezték tőlem: csak nem jön a negyedik? Nem, dehogy. Kövér vagyok. „Nem, nagyon jól nézel ki! Három gyerek után!” Ó, persze. Az önérzetem romokban. A kényszeredett mosoly az arcomon szelíd grimasszá változik. De legalább nem mernek még egyszer rákérdezni. Még hazudnom kéne, az meg nem megy valami jól.

A hét végén tehát lebuktam. Nem tagadom. A körülmények összejátszottak ellenem, nem tehetek róla! Nem voltam felkészülve arra, hogy az unokatesóm és a húgom a következő kérdésekkel jönnek: Mit gondolsz, elajándékozzam a babaruhákat? Hol vannak a kismamaruháim, el szeretném adni őket! Mindkét esetben a válasz a „szerintem ne tedd” volt. Ebből tudták. A tagadás felesleges lett volna. Ok. Titoktartás kötelező! Igen ám, de a férjem ezután nem bírta magában tartani a Dolgot. Ő ne is szólhasson senkinek? Ártatlan telefonbeszélgetés az öccsének... az eredmény kitalálható. Vasárnap, családi összejövetel vidéken. A férjem annyira büszke, úgy örülök... bejelentettük. Mindenki örült. Egy bökkenő van csak. A Nagy, bár nem ült az asztalnál, a szoba sarkából kagylózott, és mindent azonnal levett. Olyan boldog volt! Mondtuk neki, hogy még azért másnak nem mondjuk, csak a családnak, jó? Jó. Indulás, kocsiba beszállás. Jön haza a szomszéd. A Nagy kiáll az utca közepére, és elkezdi kiabálni: Kisbabánk lesz! A mondat végére odaértem, és befogtam a száját. Szerencsére a szomszéd nem tudta, neki figyelni kéne, és becsukta az ajtót.

Itthon elmagyaráztuk neki, hogy a baba még nagyon kicsi, és bár minden rendben, de meggondolhatja még magát. Ezért nem mondjuk senkinek, ez a mi TITKUNK! Kicsit elkeseredett, de megígérte, hogy hallgat! Reggel megkérdezte, hogy bent van-e még a baba a pocakomban? Ha ma nem árulja el senkinek, büszke leszek rá! A holnap még messze van.

Az első hét a hatalmas lendület jegyében indult. A tudat, hogy újra babát várok, szárnyakat adott. Takarítás, pakolás. Fizikailag persze még ilyenkor csúcson van az ember lánya. Még egy darabig. De ezt ki kell használni. Vár a karácsonyi nagytakarítás.

Mindemellett három napig a türelem szobra voltam. Három napig. De ez is valami. A gyerekeknek előbb-utóbb mindig sikerül kiborítani a bilit. Konkrétan és képletesen.

Szokták mondani, hogy ha még szopós babának kistestvére jön, azt nagyon hamar megérzi. Igen, ebben lehet valami adott esetben. Ha a Kicsi nem 2,5 éves lenne, úgy gondolnám, hogy érzi a trónfosztás esélyét. Az egész héten nagyon anyás volt, mindig fel kellett vennem – pedig már egész szépen gyalogolt –, ráadásul extra hisztis és pukkancs. Remélem, hamar túl leszünk ezen az időszakon. Jó, el kell ismerni, hogy a karácsonyi készülődés miatt elég sokat húzom-vonom, hogy minél több mindent el tudjak intézni. Ha karácsonykor megszűnik a hiszti, ez volt a baj! Majd figyelem.

Újra nézegetem a terhesség hétről-hétre című szösszeneteket. Minél többet, annál jobb. Persze csak a vonatkozó hetet. Esetleg a következőt. Jelenleg 4 mm körül lehetünk. A terhesség tünetei közül az első a mellfeszülés. Ez új nekem. Legalábbis az intenzitása. Nem feszült. Lerobbant. És mindig este, amikor amúgy is fáradt és nyűgös mindenki. Hát, én is. Szerencsére csak a hét közepéig tartott. Ezt tehát kipipáltuk.

Néha rám tör a fáradtság. Este még nem is, éjjeli bagoly vagyok. De napközben! Nyugalmas délután, fotel, ölemben a nagyok. A Kicsi alszik. Én mesélek, és mesélek. Egészen addig, míg le nem csukódnak a szemeim. De jó így. Csak egy kicsit. Igen kicsit. Anya! ANYAA! Hajhúzás, szemböködés. Feladom. Azért 5 percet sikerült lopni. Becsüljük meg, na!

A Farkaséhség. Hm. Erre korábbról nincsenek emlékeim. Hipp-hopp és valamit enni kell. Még sose uzsonnáztam a gyerekekkel, most kénytelen vagyok. Ismét a plusz kilók réme lebeg a szemem előtt. Bár most legalább büntetlenül.

Néha a szagokra is érzékeny vagyok. Illetve egy bizonyos szagra mindenképpen. Nem tudom, ki ismeri a finom, friss, füstölt házi kolbász illatát. Amire a férfiembernek általában összegyűlik a nyál a szájában. Hát ebből az igazán jó, friss és finom fajtából egyik este befigyelt 15 kiló a konyhámban. Azzal az utasítással, hogy pakoljam el hűtőbe, mélyhűtőbe az egészet, az összes férjen be, daraboljam, csomagoljam, ahogy kell. Szuper. Azt hittem, amikor megéreztem az illatát, menten kidobom a taccsot. Összeszorított foggal azért mihamarabb igyekeztem megoldani a problémát és kiszellőztetni. A bibi csak ott volt, hogy a hűtőben a zárt ajtó mögött azért ugye a szag megmaradt. Minden egyes ajtónyitáskor. A helyzet azért fokozatosan javul. Már több mint 5 kilótól megszabadultam. A mélyhűtő nem büdös. És azért az íze, be kell vallanom, meglehetősen finom.

A hét második felében jelentkezett először az émelygés. Eleinte még kerestem más okot, ami az előző esti tetemes mennyiségű gofri elfogyasztása után még indokoltnak is tűnt. Mert nem korai még? Aztán következő nap már tudtam, hogy Ez Az. Korábbi, mint „eddig”, lehet, hogy mindegyik gyerekkel egy csöppet nehezebb az eleje? Napról-napra kicsit rosszabb. Gyakorlatilag most egész nap émelygek és hányingerem van, kivéve azt a fél órát, amikor rám tör az éhség. Akkor eszem, és újra kezdődik az émelygés. Még éjjel is érzem, amikor kelek, mert valaki leesett az ágyról, szomjas, esetleg nincs meg a cumi, vagy rosszat álmodik.

Állandó émelygés ide vagy oda, örülök, hogy jelentkeznek a fizikai tünetek. Ez annak a jele, hogy minden rendben. Tudjátok. Rosszul vagy? Igen! Akkor örülünk!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?