15. hét
A héten folytatódott az előző időben megkezdett betegség. A gyerekek csak-csak meggyógyultak, még a Kicsi nem teljesen, de én lerobbantam, úgy igazából. A férjem szerint mióta ismer, nem voltam ennyire rosszul. Ezzel azért vitatkoznék, de értelme nincs. Kénytelen voltam feküdni is, ami már-már az abszurditás határát súrolta. Férj szabin. Két napom volt, hogy összeszedjem magam. A legrosszabb a brutális köhögés. Gondolom, sokan átestetek már hasonló szituáción: már minden izmod fáj a hasadban, ráadásul egyik kezeddel fogod minden köhögéskor, rohamoknál cudarabb. Szegény Baba is tiltakozott néha a durva behatás ellen – jót rúgott belém, hogy anya, ez már kezd sok lenni! Kétszer egymás utáni „rohamkor”, úgyhogy gondolom, ez lehetett a jelentése. A köhögés sajnos a hányást is maga után vonzotta. Pedig már lassan el is felejtettem, milyen.
Egyik este nagyon kibuktam, mivel a kínzó éhség (aki hozzám szól, reszkessen) már padlóra küldött, és amikor nekiálltam volna vacsizni kezdődött a köhögés. Aztán a hányás. Ezek után fájó gyomorral ültem a széken, hogy jó, de enni kéne, amikor még a szédülés is jelentkezett, jelezvén a szilárd étel iránti felfokozott igényt. Végül is a rómaiak is csináltak hasonlót- kissé magasabb alkoholszinttel ugyan, kénytelen voltam enni valamit. A gyerekek megkérdezték: anya, te mérges vagy? Igen. És kire? Magamra, meg a betegségre! Ez olyan viccesnek találtatott, hogy majdnem legurultak a székről széles jókedvükben. Én meg lestem bambán előre. Jó, hogy legalább ők tudnak nevetni rajta. Meg rajtam.
Nagyon féltem, hogy nem gyógyulok meg szombatig. Hát, nem is, de valamivel jobban lettem szerencsére, mert már hetek óta készültem erre a napra. Ilyet még nem hallottam eddig, de a Szociális Testvérek (női szerzetesrend) szervezésében meghirdettek egy kismama lelkinapot. Évek óta ácsingózom már valami lelki program után, és most a Baba miatt ez különösen aktuális volt. Férjem bevállalta a napot, hát nagy várakozással elmentem. Ezt szeretném röviden elmesélni nektek. Számomra nagyon nagy élmény volt, még így, negyedik babával is, hátha másnak is továbbadhatok egy-két érdekes gondolatot.
Önmagában az, ha több kismama összegyűlik, már izgalmasnak ígérkezik. Eddig ilyenben csak a Klinikán CTG-re várakozás közben, vagy az ott szervezett szülés-felkészítő előadásokon volt részem. Ja, és egyszer egy terhestornán. De utóbbiakra csak az első terhességem során mentem. Később se időm, se indíttatásom nem volt – újat nagyon már úgyse mondanak. Ez most valami más volt. 32 kismama gyűlt össze, különböző korral, gyerekszámmal, trimeszterrel és városból. Még néhány „kispapa” is eljött. Ismerkedésként „Álljon föl az, aki...” kezdetű kérdések hangzottak el, ami megadta a jó alaphangulatot. Érdekes volt számomra, hogy bár a legnépesebb csoport első gyermekét várta, a második „nagyobb számú” csoportot pont a negyedik gyerekünket várók alkottuk (5-en). Egy 6. és egy 7. gyerekes anyuka is volt, őket megtapsoltuk. Én voltam viszont az egyetlen, aki bevallottan főállású anyaként vett részt a lelkinapon. A bevezető részben úgy jellemeztük a várandósságot, mint egy utat. Ez egy ideiglenes dolog, valahová megyek, tartok, célja van, és bizony hosszú. Képek segítségével gondoltuk végig, kinek-kinek milyen ez az út most.
A következőkben Tőrösné Fehér Ildikó pszichológus előadását hallgathattuk meg a várandósság pszichológiájáról. Ennek jelentős része már ismert volt számomra (lévén valahol mélyen a múltamban ott egy pedagógia-pszichológia szigorlat; illetve a hátam mögött három szülés), mégis érdekesnek találtam. Csak két gondolatot emelnék ki ebből, ami engem megérintett. Az egyik, hogy a születendő gyermekünkkel való viszonyunkban mennyire fontos az önismeretünk, önelfogadásunk. Problémáink, melyeket elnyomunk magunkban mind-mind negatív irányban befolyásolhatják a megszületett gyerekkel való kapcsolatunkat, ezért még a várandósság ideje alatt érdemes ezeket felismerni, feloldani, feldolgozni esetlegesen akár szakember segítségével is. Tegyük rendbe magunkat lelkileg is, kismamák! A másik gondolat: a várandósság alatt anyám lányából a gyermekem anyjává kell válnom. Ennek az új identitásnak a kialakulását a pubertás korban lezajló változásokhoz hasonlította, hiszen mindkét esetben dinamikus hormonális és testi változások zajlanak le a szervezetünkben. Nyilván ennyire élesen az első gyermek érkezésekor kap ez nagy hangsúlyt. De a mondat nagyon megfogott. Anyám lánya-gyermekem anyja. Az előadás után a későbbiekben lehetőség adódott Tőrösné Fehér Ildikóval beszélgetni egyénileg is, akinek szüksége volt rá, kérdése volt. Sokan felkeresték, köszönjük a segítségét!
A délutáni elmélkedésben az imádságé volt a főszerep, de a bevezető részből leírnék egy-két gondolatot. Kicsit vicces volt nekem, hogy Szűz Máriára és Erzsébetre úgy gondoljak, mint két „válságterhesre”. És tényleg. Egyikük idős korban várt kisbabát, ráadásul megnémult a férje, másikuk meg isteni Ígéret „hatására”, a világ számára hihetetlenül, házassága előtt fogant. És mégis... Nagyon szép volt az a kép, amikor a bizalomról hallottunk. Bizalomról Isten felé, és az emberek felé. Az a bizalom, amit az anya ad a gyermekének az anyaméhben, irgalmat, menedéket, hitet.
A szülés ezután az elengedésről szól, hiszen saját életével ajándékozom meg őt; miután az egész szülői lét feladata a gyermek fokozatos elengedése, mely végén önállóvá válik. Fontos, hogy ne legyenek elvárásaink a gyerek felé, nem jó, ha fantáziálunk, hogy hogy fog majd kinézni, milyen lesz stb. Mert esetleg csalódunk, és elvárásaink később rosszul üthetnek vissza. Tetszett a hasonlat, hogy úgy képzeljük el a babát, mint egy virágcserepet földdel, amelyben benne van a virághagyma. Nem tudjuk, mi lesz belőle. Én öntözhetem, gondoskodhatok róla, leszedhetem a kukacokat a kis virágkezdeményről, és csodálhatom, milyen szép növényke lesz belőle.
Nagyon tartalmas nap volt, kiegészítve kiscsoportos beszélgetéssel, imádsággal, a program szentmisével ért véget. Mindeközben a testvérek bőségesen vendégül láttak mindnyájunkat. Az ebéd mellett minden szünetben újabb tálca sütemény várt minket, meleg teával, mézzel, minden finomsággal. Pedig 30 folyamatosan csipegető kismamát nem egyszerű jól tartani, úgy gondolom. Nekik sikerült. A szervezőknek köszönjük, reméljük, lesz folytatás a következő kismamáknak is!
Kicsit izgultam, hogy otthon minden jól menjen. Nem is lett nagy gubanc. Attól eltekintve, hogy a hűtőszekrény órákra nyitva maradt (a Nagy önállósította magát mint kiderült), és megették a másnapi ebédet is. Nem akartam elhinni, de állítólag legyek büszke magamra, mert eddigi életem legjobb pörköltjét hagytam nekik otthon. Vacsora nem nagyon kellett senkinek, az biztos. De mit eszünk holnap???
Barnalány
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
