20. hét

Végre elérkezett a genetikai ultrahang időpontja. Nem is értem, rettenetesen izgultam, megint hányingerem volt egész reggel – szerintem az izgalomtól. Ahogy leszálltunk a villamosról a férjemmel, kicsit jobb lett, de akkor rájöttem, hogy futni kell egy kört, ugyanis nincs nálam boríték. Az pedig fontos. Találtunk egy boltot, ahol volt, illetve némi élelmet is szereztem a talán hosszú délelőttre. Mindezek után rövidíteni akartam az utat a klinikáig, és természetesen a leghosszabbon kötöttünk ki. A férjem persze tudta, de nem szólt bele a dologba. Így is időben ültem le az ultrahangos ajtó előtt, immár egyedül, mert férj ment tovább a munkahelyére. Elég sokan vártunk a folyosón, amikor elkérték a kiskönyveket. Ekkor érkezett egy kismama, hogy elhagyta a papírját, és nem tudja, hová kell ultrahangra mennie. Megnyugtatták: nem is fogja megtudni, mert nem működik egy számítógép se. Adja csak be a TAJ kártyáját, majd behívják. Ó, csodás. Megint azok a szörnyűséges masinák! Jól kezdődött. Végül én voltam az utolsó, akit behívtak, kereken 60 perccel az eredeti időpontom után.

Amikor bejutottam, egy kicsit morcosnak tűnő dokival találtam szemben magam. Gyakorlatilag szó nélkül kezdte a vizsgálatot. Én egy darabig hallgattam, néztem a képernyőt, de végül nem bírtam tovább és szépen rázúdítottam a kérdéseimet. Minden rendben? Látja, hogy fiú vagy lány? Kérhetnék egy fényképet? Nagyon szűkszavúan, de mindenre válaszolt. Igen, rendben van. Jó sokáig vizsgált – gondolom alapos volt. Annyira a hasamra szorította az ultrahang-fejet, hogy már fájt. Sebaj, kibírjuk, csak rendesen nézze meg a babát! Egy örökkévalóság után közölte: úgy néz ki, fiú. Fiú? Kérdeztem vissza kissé elcsukló hangon. Na, erre már nem kaptam választ, nyilván költőinek értelmezte a kérdést. Annyit mondott még: Na, ennél jobb képet nem tudunk produkálni. Itt írja alá. Viszont látásra!

Nálunk nem számított soha, fiú vagy lány, nem is a nemek kiegyenlítése érdekében kezdtünk bele a baba-projektbe. Jó, a fiúk fiúban reménykednek, a lányok lányban. De bármi lesz, nagy lesz az öröm. A többieknél annyira nem éreztük fontosnak a kérdést, hogy nem is akartuk tudni előre a baba nemét. Kicsit érdekesen jött ki ugyan, amikor az elsővel elmentünk „babamozizni”, és felhívtuk a doki figyelmét, hogy véletlenül se mondja meg a nemét. 25 percen keresztül néztük tehát a fejét és a lábát, nehogy észrevegyünk valami árulkodó jelet máshol. Aztán amikor a Naggyal bekerültem a rózsaszín szülőszobába, éreztem, itt csak kislány születhet. Így is lett. A Középsővel úgy éreztem szülés közben, hogy fiú – meg se lepődtem, amikor tényleg az lett. A Kicsinél ugyanez volt a szituáció, csak lánnyal. Most ettől még igencsak messze vagyok. És most szeretném tudni a nemét. Hogy miért pont negyedikre? Több oka van: végre szeretném ebből a szempontból máshogy megélni a terhességet. Milyen „csak” a babával beszélgetni, és milyen a „fiammal” vagy a „lányommal”, optimális esetben a nevén szólítva. Praktikus oka is van persze a történetnek: ha fiú lesz, nem vagyok hajlandó feleslegesen kimosni és kivasalni az összes kislány ruhát is; erre már nem lesz energiám, már most úgy érzem. Rákérdeztem tehát. Úgy tűnik, fiú. Abban a pillanatban nagyon boldog voltam, hogy tudok róla egy ilyen fontos dolgot. Aztán elbizonytalanodtam. Úgy tűnik. Tehát nem 100 százalék. Rosszul is láthatta. Akkor lehet még lány is. Így magamban továbbra is Baba van, aki lehet, hogy Marci. Legközelebb is megkérdezem, biztos ami biztos. De elhinni csak akkor fogom, ha megszületett. Azon tűnődöm, vajon csak én vagyok ennyire hitetlen vagy más kismamákban is ott a kétség?

A gyerekeknek is elmondtuk, hogy a baba talán kisfiú lesz. A Középső szeme hatalmasat csillant, látszott, hogy örül. Persze, ő fiút szeretne. Akkor csak az övé lesz! - mint kifejtette. Nem vitatkoztunk. A Nagy kicsit csalódottan mosolygott. Persze, örül a fiúnak is. Mondtuk nekik, hogy még nem biztos, mert a doktor bácsi nem látta egészen pontosan. A Nagy megjegyezte: Igen, az orvosok mindig jót mondanak, de nagyon sokszor tévednek!

Az orvosom az ultrahang utáni vizsgálaton mindent rendben talált. Szerencsére. Lassan félidő van, és teljesen eseménytelen a terhességem. Ennek az ellenkezőjét is átéltem már: a Középsőnél volt szigorú fekvés, erős vérzés, mentőzés, minden, amit most a világért sem szeretnék. Talán ezért is izgulok ennyire és egyre jobban, vizsgálat előtt is. Most már tudom, mi minden történhet. Sokkal egyszerűbb volt a tudatlanság állapota. Hát igen, mindennek ára van! Ezért legyen inkább ez a nyugalom, amiért hálát adok a Jó Istennek, és kérek tőle még húsz ilyen hetet!

Barnalány

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?