Ott hagytam abba legutóbb, hogy a terhességem huszonhatodik hetében, augusztus utolsó napjaiban visszatértünk New Yorkba azzal az elhatározással, hogy a szülésig már nem megyek sehova. Nagyon optimista voltam és hittem abban, hogy a terhesség nehéz részén túl vagyok, az izgalmas teszteken átmentem, a magzat már életképes, az időjárás kellemes, a nemzetközi utazgatást letudtam, a nagyobb lányom iskolában egész nap, és nekem voltaképpen semmi dolgom, csak lenyugodni, fészket rakni, a babát növeszteni, és a hasamat simogatva várni, miközben az őszi napsütést élvezem a parkban.

Hát úgy tűnik, nagyon elkiabáltam valamikor valamit.  Mert két problémamentes előző terhesség, csodás harmadik trimeszterek, és egyszer 26 hét kellemes, és minden kellemetlenségtől, vagy igazán bosszantó terhestünettől mentes eddigi várandósság után az izgalmakat a végére tartogattam.  És ezekből az izgalmakból, komplikációkból és ijeszgetésekből olyan szinten elegem van, hogy most már görcs van a gyomromban, ha az orvosokhoz kell mennem (mert mostanra egy egész hadsereg figyel folyamatosan), és alig várom az egész végét. Igen, megtapasztaltam azt az érzést, amit eddig csak hallomásból ismertem, amikor egy nő a fenébe kívánja az egész gyerekvárást, és a nem azért várja a szülést, mert izgatottan a gyermekére vágyik, hanem ezért, mert a hócipője tele van.

Szeptember legelején mentem először a dokimhoz, ahol azonnal megmérték a súlyomat (nem dobtak egy hátast, és nem is kommenteltek arra, hogy a két és fél hónap Magyarországon milyen következményekkel járt, pedig mindkettőt megértettem volna) és a vérnyomásomat. A vérnyomásomat háromszor is megmérték, egyre komorabb arccal, ás amikor közölték velem az eredményt, 147/80, tudtam, hogy ott tartunk, ahol 3 évvel ezelőtt. Már a legelső beszélgetés alatt közöltem a  dokimmal tavasszal, hogy bár világéletemben jó vérnyomásom volt, mindkét előző terhességem alatt az első trimeszterben átlagos, a másodikban jó alacsony, és a harmadikban jó magas értékeket produkáltam.  A rálegyintős Angliában ezügyben semmit nem tettek, mert soha nem „megugrott” a vérnyomásom, hanem tartósan magas volt, akár 150/80 is, de már előre láttam, hogy itt nem lesznek ilyen nyugodtak és hátradőlősek.

A lelkemre kötötték, hogy naponta kétszer mérjem otthon (van digitális, megbízható vérnyomásmérőm), és megmondták, hogy gyakrabban kell majd megjelennem a dokinál, most már kéthetente. A következő alkalomra  megkaptam elvitelre a glukóz tesztet is. A rutin tesztet úgy végzik itt, hogy kaptam egy 2 decis, nagyon kellemes, bár gejl, narancsos ízű 50 grammos glukózos oldatot, amit a vérvétel napján otthon, éhgyomorra, 12 órás böjt után kellett meginnom, majd egy órával később az orvosnál vért vettek tőlem.  Két nappal később csengett a telefonom, és a doki közölte velem, hogy az már biztos, hogy terhességi cukorbetegségem van, a kérdés csak az, hogy mennyire. És mellesleg nagyon vérszegény is vagyok, ami a 42 évem alatt még soha nem fordult elő velem. Enyhén szólva pánikrohamom volt, és az egész napot a neten töltöttem.  Elolvastam mindent, amire erőm volt, barátokkal beszéltem (nagyon sok ismerősömről derült ki, hogy GDM-je (terhességi cukorbetegsége) volt. Közöttük volt az egyik legjobb itteni kismama barátnőm, egy kb. 45 kilós príma balerina, aki megnyugtatott, hogy valószínűleg nem a nyári tortaevés okozhatta, mert ő 10 éves kora óta nem evett tortát, mégis megszívta terhesen.

A gépezet beindult, beutaltak azonnal egy teljes terheléses cukor tesztre, egy anyagcsere specialistához (endokrinológushoz), és egy dietetikushoz.

A terheléses cukortesztem megerősítette a GDM tényét (hozzáértőknek mesélem, hogy a következő értékeket produkáltam: a böjt utáni 85 mg/dl volt, az 1 órás 206 – itt volt a bibi, ez 11,5 mmol/L, a 2 órás 187 és a 3 órás 82). Az anyagcsere specialista pedig egy erősen korlátozó diétát írt fel nekem, abban bízva, hogy megúszom az inzulint. Itt nem módi a konyhamérleggel méricskélés, ellenben kaptam egy kötegnyi táblázatot arról, hogy miben mennyi szénhidrát van, és mennyit ehetek pontosan. Kaptam egy nagyon helyes kis mérőt is, biztosítottak, hogy a legvékonyabb, legkevésbé fájdalmas tűvel van felszerelve, és ezzel a külyüvel veszek vért magamtól most már több mint egy hónapja, napi négyszer. Megszoktam. A szurkálás már nem zavar, a diéta sem, mert évek óta nagyon kevés szénhidrátot ettem, a terhességeim kivételével, bár bosszantó módon a cukor-kívánósság nem múlt el egyáltalán, a teljes fehér cukor detox és megvonás ellenére.

Gyümölcsöt eszem, bár keveset, az ártatlanabb fajtákból (szőlőből a megengedett adag 4 kicsi szem lenne, a közelébe sem megyek inkább), én nem tudok gyümölcs nélkül létezni, inkább feladtam az összesféle kenyeret és tésztát helyette. Ami zavar, hogy átmentem egy boldogan és felelősség nélkül gömbölyödő terhes nőből egy állandó orvosi megfigyelés alatt álló, eredményeket a dokiknak az interneten beküldő, táblázatokat vezető, hetenként specialistához szaladgáló stresszhalmazba.  Aki már átélte ezt az átváltozást, tudja, hogy milyen nagy átkapcsolás történik az agyban.  És még mindig volt pár meglepetés.

Október legelején volt egy rutin ultrahangom, a 31. hét legelején. Az ultrahangos rendelőben is gyakori vendég lettem, mert kéthetente nézegetik, hogy a gyerek nem nő-e túl nagyra a GDM miatt (e héttől hetente megyek majd).  A megszokott 10 perces vizsgálat majdnem egy órásba nyúlt, mialatt egyre többen jelentek meg a kicsi szobában, és izgatottan suttogtak milliméterekről egymás között. Én direkt nem kérdeztem semmit, mert a szófoszlányokból egyértelmű volt, hogy még nem biztosak abban, hogy mit látnak a képernyőn, újabb és újabb méréseket végeztek egyre komorabb emberek, és én nem akartam belepofázni a konzíliumba. De közben egyre idegesebb lettem. A harmadik külső-hüvelyi-külső-hüvelyi ultrahang rotáció után a főorvos közölte velem, hogy a méhem azon a helyen, ahol az előző két császármetszés hege található, veszélyesen el van vékonyodva. Ezt az eredményt az ultrahangos rendelő azonnal elküldte az orvosomnak, és szóltak, hogy sürgősen menjek el megbeszélésre. Ezt meg is tettem, és azóta is állandóan ott lógok (na, jó, hetente egyszer, de a többi vizsgálat, ultrahang, orvos és szurkálás miatt úgy tűnik). Egyelőre várakozó állásponton vagyunk.  Figyelnek, mérnek, és én megpróbálok nem pánikolni.

Most vagyok a 35. héten.  Van egy közepesen nagy méretű (felső 30 százalék a táblázaton) magzatkám, terhességi cukorbetegségem, magas vérnyomásom és vérszegénységem.  Az előző terhességemből ismert csillapíthatatlan esténkénti köhögés (én mindig ezt kapom gyomorégés helyett, a gyerekeim a tüdőmet nyomják) most megőrjít, mert félek, hogy a gyengülő méhemet leterheli.   Lujzával egy durva köhögőroham közepén folyt el a magzatvizem idő előtt, még a doktor is azzal tréfált akkor, hogy a „szegény gyereket kiköhögtem”.  Hát ezt a gyereket most nem köhöghetem ki, nem indulhatnak be a fájások. Még sosem voltam parás, rinyáló terhes nő, de most félek, ideges vagyok, és elegem van.  Mindez nekem új, mert a közérzetem továbbra is jó, semmim nem fáj vagy sajog, nem lihegek a lépcsőn, és kiválóan alszom, 8-9 órát folyamatosan.  De akkor is,  tele van a  hócipőm az egésszel. Na, ezt is bevallottam.

A kórházat látom az ablakból. Esténként kimegyek az erkélyre és nézem a világító ablakait.  Öt percre van, mégis olyan messze.

Másutt