Amikor valaki felveti a negyven feletti szülés témáját, garantáltan perceken belül szóba jön a kromoszómás rendellenességek gyakorisága is „egy bizonyos kor felett”.  A kromoszómás rendellenességek előfordulása egy görbén jól illusztrálható, és ez a görbe valamikor 30 és 40 év között elkezd felfelé ívelni. Hogy pontosan mikor lesz ez a felfelé ívelés fenyegető, azt nehéz meghatározni, részben mert minden kutatásokat összegző görbe kicsit más, részben mert mindenki máshogy definiálná azt, hogy „felvállalhatatlan kockázat”, vagy, hogy „meredek görbe”. Egy darabig „csak” kúszik felfelé, de annyi biztos, hogy 40 felett már rohamléptekben nő a kockázat évről évre. 40 évesen feleannyi eséllyel lesz a magzatnak kromoszómás rendellenessége (66-ból egyszer) mint 43 évesen (33-ból egyszer). Mivel én 42 évesen estem teherbe, ezzel az egésszel eléggé tisztában voltam. Továbbá, mivel elég jó vagyok matekból, azzal is, hogy az én esélyem arra, hogy a gyerek kromoszómák szempontjából teljesen rendben lesz, még mindig egészen jó, negyvenkétszer annyi, mint arra, hogy nem. (Ti vennétek egy lottószelvényt, ha 97,8 százalék eséllyel lehetne nyerni?) 

Persze az ember agya és szíve két külön nyelvet beszél. Az első trimeszterben megtanultam, milyen az, amikor valaki nem akarja vagy bírja beleélni magát a terhességbe, mert attól fél, hogy az nem marad meg, avagy nem biztos benne, hogy meg fogja tartani. Abban ugyanis eléggé határozott voltam, hogy ha rendellenességre derül fény a genetikai vizsgálatok alatt, akkor nem szeretném megtartani a gyereket. A jelen két gyerekem mellett és a jelen családomban én úgy éreztem, hogy nem tudnék vállalni egy rendellenességgel fogant késői babát. A férjem született optimista, még nálamnál is kevésbé szokott az élet azon kérdéseire időt szánni, amik úgy kezdődnek, hogy „mi lenne, ha...”. Ezt megtanultam az előző terhességek alatt, így meg sem vitattam vele a témát ezúttal.  Pontosan tudtam, hogy azt mondta volna, hogy amíg nem kell döntést hoznunk, kár ezzel foglalkozni.  Érzelmileg teljesen kikapcsoltam, csak vártam a teszteket. Babaruhákat és neveket nem nézegettem, mint az előző két gyereknél ekkorra már mindig.  A rokonoknak egy mukkot sem szóltam, saját gyerekeimnek sem. Szerencsére még nem realizálták, hogy mit jelenthet a kerekedő hasam. A magzatról, mint „fétuszkáról” beszéltem a barátaimmal, ha rákérdeztek. A napok teltek, a vitaminokat szorgalmasan szedtem, az élet ment tovább, és tettem a dolgomat.

Az eredeti tervem az volt, hogy azt az utat fogom követni tesztelés ügyben, amit eddig: megcsináltatom a 12. heti kombinált genetikai szűrést (nyaki redőmérés és vérvizsgálat) és az eredmény tükrében fontolom meg a nagyobb kockázatú szűréseket, mint a magzatvíz vizsgálat vagy Chorion-boholy mintalevétel (CVS).  Csakhogy az előző terhességem óta, az elmúlt 3 évben egy „szép új világ” köszöntött be, mint azt megtudtam az orvosomtól. A hatodik heti, első beszélgetésünkkor lazán közölte, hogy ő mindenkinek a vadonatúj MaterniT21 nevű vértesztet ajánlja, ami a terhesség tizedik hetétől alkalmazható, és eddig sosem látott pontossággal (a leggyakoribb genetikai rendellenességtől mentes terhességeket az esetek 99,9 százalékában felismeri) ad eredményt nagyon gyorsan és elérhető áron. Az átlag amerikai magánbiztosítás maximum 235 dollár (kb. 50 ezer forint) önrészesedés híján kifizeti, bár egyes biztosítások, mint a miénk, teljesen. Azt hittem, topon vagyok terhességi vizsgálatok ügyében, de erről az egészről még soha nem hallottam. A csak az elmúlt másfél évben ismert teszt az anyai vér plazmájába kerülő magzati sejteket vizsgálja, bármiféle kockázat nélkül, és a genetikai rendellenességek mellett a magzat nemét is megállapítja, mire a kismama megveszi az első terhesnadrágját.

A teszt különféle verziói Európában is elérhetőek már, de a magyar TB egyelőre nem fedezi az árukat. A magánúton Budapesten 2013 májusától elérhető Nifty teszt 180 ezer forintba kerül, és forgalmazói ugyancsak azt állítják, hogy eddig minden Down-szindrómás magzatot felismertek. A PraenaTest 2012 augusztusa óta érhető el, főleg német nyelvterületen (Ausztria, Németország, Svájc), és bár a technológia hasonló, a PraenaTest nem határozza meg a születendő magzat nemét. Ezek a tesztek egy kiváló alternatívát tettek lehetővé azoknak a kismamáknak, mint én, akik szeretnék a lehető legpontosabb diagnosztikai technikával, minél előbb megtudni a gyerek esélyét a rendellenességekre, de az invazív tesztek kockázata nélkül. A CVS és a magzatvíz levétel is 1-2 százalékban vetéléshez vezet, gyakran egy teljesen egészséges magzat elveszítéséhez. Egyes kritikusai szerint pont azért szokták ajánlani csak 35 év felett, mert akkortájt, 35 és 36 éves kor között  lesz 1 százalék a magzati kromoszóma-rendellenességek esélye is.  Azaz akkortól „érdemes megkockáztatni az egészséges magzat elveszítését”, ha szabad ilyet mondani.

Talán pont azért, mert ezek a tesztek olyan hamar diagnosztizálnak, és olyan nagy pontossággal, szinte folyamatosan támadják is őket az abortuszt ellenzők. Az egyik német evangélikus püspökasszony, az osztrák katolikusok, az amerikai „életvédők”, sőt, az amerikai Down-szindrómások egyesülete mind hivatalosan felemelte szavát a tesztek ellen. Nem véletlenül.  Szinte minden országban, ahol az abortusz legális, a genetikai rendellenességgel diagnosztizált magzatok kb. 90 százalékát abortálják el. Minél korábban tudják biztosan a szülők, hogy rendellenes a baba, annál nagyobb eséllyel. A jelenleg Magyarországon elterjedt, kockázattal járó invazív tesztek, a magzatvízvizsgálat és a CVS csak sokkal később adnak végleges eredményt, a 16-18. heteknél nem előbb.

A vérvételt a 11. hét közepén végeztettem el, a második alkalommal, hogy az orvosomnál jártam. Semmi különös nem volt, csak egy kis kémcső vért vettek le tőlem (amit aznap elküldtek Kaliforniába, San Diegóba, ahol az ország összes tesztjét vizsgálják egy laborban). Ezen kívül, úgy, mint előtte, és azóta mindig, a doki csinált egy gyors ultrahangot, megmérte a magzatot, nevetett a buta viccemen („Ugye még mindig csak egy van? Nem osztódott, vagy ilyesmi?”), majd utamra engedett. A tesztet gyártó cég internetes oldala, és az újságcikkek nyomán azt vártam, hogy kb. 10 nap múlva lesz eredmény. Semmi sem készített fel arra, hogy mindössze négy és fél nap múlva megcsörren a telefonom.  Éppen a napi úszásomból jöttem, és beugrottam egy nagyáruházba, nyári szandálokat nézni. Velem volt a hároméves lányom, aki a babakocsiról való leszoktatás korai szakaszában kézen fogva mellettem sétált.  Az orvos titkárnője volt a vonalban, és megkérdezte, hogy tudom-e fogadni a doktor úr hívását. Persze, vágtam rá könnyelműen, mielőtt ráeszméltem, hogy a lányom a telefon csengését kihasználva elillant, és eltűnt város közepén lévő egyik legnépszerűbb bolt több száz négyzetméteres női cipőosztályának sorai között. 

 Meredten álltam, és vártam az orvost. „Helló”, mondta,  kicsit távolról és szakadozva (az alagsorban voltam), „A babával minden a legnagyobb rendben van. Minden eredmény kiváló!” Megismételtettem vele párszor, megkérdeztem, hogy mennyire pontos a teszt, pedig tudtam, hogy nagyon. Mielőtt magamhoz térhettem, vagy fellélegezhettem volna, elkezdtem vadul futni a cipős sorok között, rémülten keresve a már megszületett gyerekemet, a telefonnal a fülemen, miközben emberek kétségbeesetten próbáltak kitérni utamból, ahogy a babakocsit toltam, száguldva.  „Akarja tudni a nemét?” „Oh, hogyne...”  – lihegtem –  „mi az?”  Abban a másodpercben mondta meg a doki, hogy megtaláltam Lujzát. Egy hatalmas halom szétdobált cipő felett ült a földön, és egy kb. 39-es, glitteres arany tűsarkút húzott éppen a 23-as lábára. Egy gigászit sóhajtottam, és a gyerekkel egymásra vigyorogtunk. Azt mondtam a dokinak, hogy „Tyűha, hát köszi”, majd lenyomtam a telefont és hangosan elnevettem magam.

Másutt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?