A mostani, harmadik terhességem alatt folyamatosan úgy gondolok a terhestünetekre, mint egy pókerjáték lapjaira. A dealer az 52 kártyát tartalmazó paklijából minden játékosnak ad ötöt, így kezdődik a játék. Egyes kártyák az asztalra kerülnek, és újabb lapokat kell húzni. És a végére minden lap elfogy. A terhesség alatt, úgy, mint a kártyajátékban, az emberek nem egyenlő eséllyel indulnak, szinte soha nem kapnak egyforma lapokat, az egész véletlenszerűnek tűnik, igazságtalannak. Nagyon sok minden múlik a szerencsén… és a terhes nők mégis próbálkoznak, hogy befolyásolják azt, többnyire sikertelenül, avagy annyi sikerrel, mint amikor a pókerjátékos kabalamacit visz magával. És gyakran mindenki más lapjai jobbnak tűnnek, messziről.
Anyám mindkét terhességét végigbetegeskedte pocsék hányingerrel. Én, aki ezeken a történeteken nőtt fel, többnyire megúsztam ezt a gyakori terhestünetet. Minden terhességemmel kevésbé jelent meg. Az elsővel öklendeztem párszor, ha fizikai inger ért, mint a torkomra csöpögő fogkrém, nevetés vagy köhögés. A második terhességem alatt ez még kevésbé jelentkezett, és csak esténként. Most, a harmadik alatt egyáltalán nem, soha. Kérem szépen, sikerült úgy elérnem a 30. hetet, hogy egyetlen egyszer nem émelyegtem, nem lettem rosszul, nem hánytam. Sőt, mi több, olyan sem fordult elő, hogy egy ételt ne lett volna kedvem megenni, mert nem volt hozzá gusztusom. Mielőtt bárki túlságosan irigy lenne, elmesélem, mi a terhesség alatti hányinger szöges ellentéte. Az étvágy. Olyan étvágy, amit szavakkal szinte lehetetlen leírni. Én is csak egyszer éltem át ehhez hasonlót, amikor a 10 évvel ezelőtti gerincműtétem után egy szteroid tartalmú gyógyszert kaptam a gyógyulást elősegítendő, és csillapíthatatlan éhségem volt tőle. Hát, ez majdnem olyan most, avagy ha lehet, rosszabb, mert nem tudom azt csinálni, amit 2004-ben, hogy 5 nap és 3 felszedett kiló után azt mondom, köszi, inkább nem kérek ilyet gyogyit. Az étvágy velem maradt, heteken, hónapokon át, és a kilók párostul ugrottak fel.
A 6-12. terhességi hét körül, amikor az átlag nő zöld arccal próbál nem hányni és bizonyos ételek és italok illatától rosszul van, én hajnali ötkor kiéhezetten ébredtem, és befaltam a vacsorából megmaradt jó pár szelet fokhagymás húst krumplival, brokkolival és uborkasalátával. Majd alig pár órával később megreggeliztem a gyerekeimmel, mert már akkora lyuk volt a hasamban, mintha egy 24 órás böjt 23. órájában lennék. A nap további része is így telt. Nem csak, hogy nem volt olyan kedvenc étel, ami már nem ízlett, de olyan ételekre is rákaptam, amiket általában nem szoktam enni soha, mint a pizza, a fagyi, vagy a nehéz édességek. A telítettség érzése olyan távoli vágy maradt, mintha maréknyi homokokkal próbálnék egy kutat betölteni. Az én esetemben ráadásul a cukorfogyasztás napokon belül mindig addikcióvá fajul, és ez így is történt. Az eredmény az lett, hogy az első trimesztert félelmetes 8-9 kiló plusszal zártam, ami szinte kivétel nélkül hasra ment. Mindez heti ötszöri egyórás sport mellett történt, az elliptikus trénert úszásra váltottam, de ugyanúgy minden hétköznap mozogtam. A terhesség előtt 36-os nadrágot hordtam, és most is azt hordok, csak a kismama verziót. Viszont a 7. héten már átadták a helyet a metrón, mert letagadhatatlanul terhesnek látszottam, jó kis “bojlertesttel”, azaz minden csípő és a vállak között raktározódik le, és a hasam minden irányban növekszik, nem csak csúcsosan kifele.
Az orvosom roppant vicces ember, akivel a hatodik héten találkoztam először, és miután bemutatkoztunk egymásnak és felvette az adataimat, és előző terhességeim történetét, hátradőlt, és tollát forgatva az első dolog, amit valaha mondott nekem az volt, hogy “Azt ugye tudja, hogy nyugodtan ehet szusit?!” (Ez egy kicsit az “Üdvözöllek a várandós New York-i terhes nők sorában” egyenértéke volt. Hát ettem is szusit, persze megbízható helyekről, na meg minden mást is, amit szabad és nem is keveset.)
Eme orvos, aki ránézésre maga sem veti meg a jó falatokat, bár kövérnek nem nevezném, még soha nem tett megjegyzést a súlyomra, amit minden alkalommal precízen megmér a nővérke. Ő nem mond semmit, én nem kérdezek semmit, egyelőre. Ha ez változik, és szívesen beszélek majd vele stratégiákról.
Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy nem dicsekedni való, hogy már a 30. hétre többet híztam, mint az előző terhességem legvégére (az 15 plusz kiló volt), a vég még sehol, és a magzat hízása most kezdődik istenigazándiból.
Tényleg mindent megteszek, hogy minimalizáljam a terjeszkedésemet, bár nem forgolódom álmatlanul emiatt, de szinte mindig egészségesen eszem, sosem gyorskajákat. Tudom, hogy sok kismamánál a súlygyarapodás megfékezése presztízskérdés. Nagyon sokan dicsekednek azzal, hogy csak ennyit meg annyit szedtek fel, vagy azzal, hogy mennyire odafigyelnek végig, és szentül állítják, hogy ez az akaraterejükön múlik. Mivel ez a harmadik terhességem, és a legéhesebb a három közül, csak annyit tudok mondani, hogy igazán könnyű úgy nemet mondani valaminek, ha nem kívánja az ember. (Amikor tőlem érdeklődők megkérdezik, hogy mit kívánok, én azt mondom, hogy mindenből sokat.) A hányingerek közepette nem nagy kunszt finoman és kontrolláltan natúr kekszet rágcsálni, és nem egész kacsákat internalizálni második vacsoraként. Enyhén szólva könnyebb nemet mondani ország tortájának, ha az ember nem érzi meg a zárt cukrászpult kínzó illatát az autóból, ami a dugóban áll egy piros lámpánál, több száz méterről (minek nekem GPS!?). Cserébe a jóllakott testem meghálálja a finom falatokat, nem lett egyelőre gazdagabb terhességi csíkokkal ezúttal sem, a ritkaságszámba menő gyomorégéseket egyetlen kis tablettával orvosolni tudom, soha nem volt szorulásom, és kellemetlen haskeményedéseim vagy lábgörcseim sincsenek. Az egész éjszakás repülőutat pisilés nélkül csináltam végig, mert éjszakánként nem szoktam pisilni. Viszont a gépen felfaltam a gyerekeim megmaradt vacsoráját, nem bírtam ki. Hát ez egy ilyen igazságtalan dolog. Mint a pókerben a lapok.
Másutt
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
