9. hét
Az egész úgy indult, hogy a gyerek eldöntötte, hogy mi leszünk a szülei, majd mindent elkövetett annak érdekében, hogy érkezése minél gyorsabban és zökkenőmentesebben elő legyen készítve. Esküvő előtt valamiért nem akart jönni – igaz, nem tettünk érte, de ellene sem nagyon - , úgyhogy szépen megvárta, amíg december végén összeházasodtunk, majd január 6-án, amikor már mi is bátrabban hazardíroztunk, úgy döntött, hogy megfogan.
Másnap reggel, amikor ébredés után kitántorogtam a konyhába, a Férj éppen a kávét főzte és nagyon hülyén vigyorgott. Közölte, hogy szerinte az éjjel gyereket csináltunk, megfogta a bal mellemet, konstatálta, hogy nagyobb és feszesebb, mint előző este, majd átadta a tejeskávémat. Kicsit bambán álltam, aztán nem tehettem mást, vigyorogtam én is, mert tudtam, hogy igaza van. Két héttel később ezt a tényt két darab terhességi teszt is igazolta, úgyhogy nem volt mit tenni, mint tudomásul venni a visszavonhatatlant, és bejelentkezni a dokinál.
Nem igazán tudom, hogy mit éreztem, amikor már az orvos is megerősítette a hírt. Fekszem ott kiterítve – nekem mindig a vágóhídon kettészelt kiteregetett disznók jutnak eszembe a nőgyógyászati vizsgálatról - , a doki könyékig bennem azzal az izével, aminek a végén koton van és valami trutyi, a képernyőn mutogat egy pöttyöt, és azt mondja, hogy az a petezsák, ami úgy mellesleg a gyerekem. A vizsgálatban a székről való lekászálódást utálom a legjobban, amit sajnos nem lehet elegánsan és kecsesen csinálni, főleg nem csupasz seggel és mezítláb, de valahogy lemásztam a székről, és innentől csak idétlenül vihogtam. Vihogtam, miközben felöltöztem a fülkében, vihogtam, amikor behívtuk a férjemet, vihogtam, amikor megmutattuk neki a képernyőn a pöttyöt, amikor a doki elmondta, hogy innentől mi a teendő, amikor távoztunk, és amikor eltaknyoltam a küszöbben. Ezek voltak az első reakciók.
Úgy estére kivihorásztam magam, akkorra rájöttem, hogy ez komoly. És abszolúte nem azt éreztem, amit előre elképzeltem magamnak, hogy majd érezni fogok. Semmi földöntúli boldogság, semmi elhivatott anyaságtudat. Addig úgy képzeltem, hogy a terheseknek direkt ki van készítve egy külön felhő, finom, meleg, illatos és rózsaszín, abba szépen belefekszenek, és onnan maximum a hányás meg később a szülés rángatja le őket. Hogy őszinte legyek, az égvilágon semmit nem éreztem. Ja, hogy van valami a méhemben? Hát istenem. A szívem dobog, a májam feldolgoz, a veséim is működnek, miért pont a méhemmel ne lenne valami. Olyan természetes volt az egész: hát, terhes vagyok, volt már egy-két nő terhes előttem, meg utánam is lesz az egy-kettő, nem olyan nagy ügy ez.
És szégyelltem magam, hogy nem a föld felett tíz centire közlekedek, és nem simogatom a hasamat félpercenként „drága kicsi magzatom” felkiáltásokkal és glóriával a fejem körül. Azt hiszem, akkor jöttem rá, hogy én, bár szeretnék, nem leszek ősanya. Nem nekem való, na. Ez a „csak sündörgő rókakutya pózban alszom, mert akkor a balra áramló magzatvíz erősíti a magzat fejcsakráját” attitűd sohasem volt vonzó számomra, de azért azt hittem, majd mély benyomást tesz rám a tudat, hogy terhes vagyok.
Ráadásul soha nem voltam rosszul, nem émelyegtem, nem éreztem semmit. Ami változott: a mellem és a seggem megnőtt. Előbbi jó - , utóbbi rossz hír. Az orvos eltiltott a gabonáktól és a keményítőktől (na jó, csak nem javasolta), amiket egyébként évek óta nem eszem, na azokat rögtön elkezdtem észvesztően kívánni. Tésztát tésztával. Meg kenyeret. Kamaszkorom óta küzdök a saját fenekemmel, sokszor túlerőben volt, le is győzött párszor, erre tésztát és kenyeret kezdek kívánni. Ez azóta is nagyon megerőltető harc, és a Férj nem segít azzal, hogy jóízűen zabálja a vajas kenyeret, még cuppog is hozzá, nézni is szörnyű.
Négyhetes terhes lehettem, amikor elkezdett bennem tudatosulni, hogy most már semmi sem lesz ugyanolyan. Akkor komolyan megrémültem. Emlékszem, nagyon-nagyon vágytam egy kiadós kakilásra, és hát hetek óta csak említésre méltatlan mennyiségeket bírtam produkálni, ültem a vécén, a tolófájás-analógián gondolkodtam, és egyszer csak bevillant, hogy pár hónap múlva ez – mármint a székrekedés - lesz a legkisebb bajom.
A következő lépcsőfok a riadalomban az volt, amikor lementem a plázába csizmát venni, és egyetlen férfi sem mosolygott rám a másfél órás vásárlótúra alatt. Egy sem! Hirtelen megfordult velem a világ, hogy akkor én már nem is vagyok nő, nem is leszek az, és ha már az utcaszélen árkot ásó munkások sem fütyülnek utánam, akkor az én jópasi férjemnek hogyan is kellhetnék, főleg, ha meghízok, kitágulok (Ritának ezúton is csók, mert én nem szeretnék császárt – a műtéttől nagyon félek - , de szerencsésen elültette bennem a félelmet a lábam közivel kapcsolatban), lerobbanok, elfáradok. Egyáltalán saját magamnak fogok-e kelleni, meg tudom-e őrizni magamat legalább egy kicsit olyannak, amilyen voltam. Attól, hogy el tudom-e látni a gyereket, nem félek, nyilván el tudom, mondom magamnak hatalmas önbizalommal. Ebben az egyben – még – van, minden másban úgy érzem, hogy ahogy nő a gyerek a hasamban, úgy fogy a magamba vetett hit, mintha a köldökzsinóron át azt is szívná…
Azért esténként már akkor is nagyon jó volt befészkelődni a Férj karjába, és a bariközt alatt megbeszélni, hogy milyen szép kis család leszünk mi, hogy milyen zseniális lesz a gyerek (a statisztikák szerint a felek közti nagy korkülönbség összefüggésben van a gyerek intelligenciájával), mi lesz a neve, ha lány lesz, vagy ha fiú (vagy ahogy összezavarodott unokahúgom kérdezte: „És ha lány lesz vagy fiú?”), és hogy mennyire fogjuk szeretni.
Ezek az esti félórák voltak a nap fénypontjai, amikor valahogy nem érdekelt sem a székrekedés, sem a hízás, akkor felhőtlenül tudtam örülni a gyereknek. Aztán megint jött a reggel, és kezdődött elölről az egész.
Most kilenchetes vagyok, már nagyjából tudatosult bennem, hogy itt tényleg gyerek lesz, de még nem beszélek többes számban és nem nézegetem a rugdalózókat nagybevásárláskor. Néha iszom egy pohár vörösbort, és nem pánikolok, hogy beteg lesz a gyerek, ha nem szedek ötféle vitamint. Még korcsolyázni is megtanultam, amíg tartott a szezon. Hogy mindezért mit kaptam attól a pár embertől, aki az elejétől fogva tudott a terhességemről, az egy másik poszt témája…
Iphigenia
