25. hét
A kefir csak a kezdet volt. Kérem vissza a régi énemet, ezt a kefireset utálom. Ez a kefires minden szaron felhúzza magát. Amin egyébként jogosan húzná fel magát, azon nemcsak felhúzza magát, hanem némileg dühöng is. Vagy sírógörcsöt kap. Ráadásul az események oly módon torlódtak az utóbbi időben, hogy elég sok lett a hepe. Gyors egymásutánban. Apró hepék, de hepék.
Férj mostanában reggel leül a géphez, és csak késő este áll fel, annyit melózik, ez sem könnyíti a dolgomat. Persze próbálok szegényre tekintettel lenni, úgyhogy érzelmi igényeim kielégítése érdekében elhoztam a kutyát nyaralni. Ez, mint utóbb kiderült, több szempontból is hiba volt. Egyrészt tüzel, amivel csak akkor szembesültem, amikor már itt volt. Normafa, póráz nélkül sétáltatás kilőve. Mire észbe kapnék, már dugnák is a kis ribancot, és annak az esélye, hogy az aktuális lovag fajtatiszta törpe schnauzer, nos… Másrészt a meleg miatt rengeteget iszik, ez pedig azt eredményezi, hogy napi négy-öt sétát igényel, ami engem fáraszt. (Sétánként 20-30 perc, dombon, plusz a lépcsőzés…) Aztán itt volt a vasárnap, amikor is a következő dolog történt: találkozóm volt, de gondoltam, előtte még leviszem egy gyors pisire. Ehhez képest abszolút összefosta magát (fogalmam sincs, mitől). Teljesen lehetetlen helyekre is jutott az anyagból. Gyorsan felhoztam, beállítottam a kádba, kipucoltam, rohantam a találkozóra (ez esetben valóban állat módjára vezetve, szerencsére nem volt nagy forgalom). Egészen anyai érzéseim lettek a művelet közben. Bár a gyerek szőrébe nem ragadnak apró szarcsimbókok a legkülönbözőbb helyekre, amiket külön kaparós praktikákkal lehet csak eltávolítani… Egyszóval a kutya-projekt befulladt, pedig szegény nagyon szeret itt lenni, de ez most nem alkalmas sajnos. Vissza a feladónak.
A másik kellemes történés, amit talán kissé indokolatlanul túlreagáltam, hétfő délután esett meg. Áldott magyar egészségügy, illetve nem is egészségügy, hanem… na, kezdem az elején. Elmentem a háziorvoshoz beutalóért (cukorterhelés), rendelési idő előtt fél órával, hogy ne kelljen estig ott ülni. Már voltam ott kétszer ugyanezen okból, de első alkalommal negyvenen ültek a rendelőben, gondoltam, várjon, akinek két anyja van, ráérek, majd legközelebb szemfülesebb leszek. Legközelebb szemfülesebb lettem, de akkor meg orvos nem volt, és ezt a honlapon nem, csak a rendelő ajtaján jelezték. Szóval hétfő délután mentem harmadjára.
Mire odaértem fél négyre, már volt ott vagy három-négy nyugdíjas néni, na, mondom, sebaj, könyvet hoztam, kibírom. A dokinő meg is érkezett negyed ötre, amikorra még legalább nyolc-tíz nyugdíjas néni lepte el a rendelőt. És akkor elkezdődött. Hogy ő csak beutalóért. Ő meg csak receptért. Ő meg csak kérdez valamit. Őt meg már a múltkor is elzavarták, mert nem volt időpontja. És Iphi tisztelettudóan ül, bólogat, előre enged, elvégre nyugdíjas, öreg nénikről van szó. Ilyenkor én mindig arra gondolok, hogy az én nagymamám is lehetne (más kérdés, hogy az én nagymamám szépen leülve kivárja a sorát ilyenkor, pedig neki tényleg rohanni kellene, mert nagyapámat nem lehet egy félórára sem magára hagyni, de ez csak mellékes megjegyzés). Szóval ülök, nyelek. Hozzáteszem, hogy háromnegyed öt körül már fojtogatott a sírás az idegtől, meg attól az önmarcangolástól, hogy képtelen vagyok magamért kiállni, hogy most az egyszer miért nem élek azzal, hogy terhes vagyok, hogy miért van bennem ez a gát, hogy nem szólok, hiszen öregek. Közben a mellettem ülő néni szívta a véremet, bár a kezemben ott volt egy kinyitott könyv. Öt óra előtt öt perccel már épp sorra kerültem volna a nénik ellenére, amikor belibegett egy kb. korombeli csaj vigyorogva, hogy bocsi-bocsi, ő csak beadja ezt a papírt – lobogtatja – , csak tíz másodperc. Mondom, menjél. És beadta a papírt 6 és fél percig. Amíg az én nyomorult beutalómat kétszer is kiállították volna. És amikor kijött, vele együtt a dokinő is kijött, aki közölte, hogy akkor most hatig az időponttal rendelkezőket hívják be. (Ekkor már másfél órája voltam ott.) Az egyik vénasszony fellázadt, hogy micsoda dolog, ő már négy óra óta ott ül (ő volt, aki a véremet szívta), az meg – mutat rám – különben is terhes. Dokinő: hát legközelebb legyen annyi eszük, hogy időpontot kérnek! (Én annyira nem járok orvoshoz, hogy eszembe sem jutott, kiírva nem volt ez a rendszer, egyébként is azt gondoltam volna, hogy fölösleges időpontot kérni, mert úgysem pontosak. Sehol sem pontosak.)
És ami addig gyűlt bennem szar és düh, az egyszerre robbant abban a pillanatban. A még ott bámészkodó fiatal csajjal közöltem, elég válogatottan, hogy hova menjen a tíz másodpercével. A dokinővel, hogy akkor sem jönnék ide, sem időpontra, sem máshogy, ha haldokolnék. A nénivel, hogy nem „az”, hanem „ő” vagyok, ha már. A többi nénivel, hogy a kor nem érdem, és nem vagyok köteles másfél órát várni egy beutalóra, csak mert ők sietnek haza a Rosalindát nézni. Mondjuk pont nem az ott jelenlévők miatt kellett várnom, hiszen az én nénijeim már elmentek, de azért jól esett ezt kimondani. Mindezek után rájuk vágtam a rendelő ajtaját, amit egy kis vakolat bánt. Hazafelé alig tudtam a sírást visszatartani, közben arra gondoltam, hogy ha az első vénasszonynak azt mondom, hogy bocs, de NEM, én is beutalóért jöttem, és nekem is drága az időm, akkor mindez nem történik meg. Ha most az egyszer élni merek a terhességemmel (mit a terhességemmel, önmagammal!), akkor mindez nincs. Egyszóval: én vagyok a hülye. Azt viszont elhatároztam, hogy soha többet nem teszem be a lábam abba a rendelőbe. Beutalót nem kérek, cukorterhelésre meg elmegyek magánúton, kerül, amibe kerül. Ezt a cécót még egyszer nem vagyok hajlandó végigcsinálni. Talán túlreagáltam kicsit – legalább lesz egy hétig témájuk –, de miért-miért-miért hiszi azt mindenki, hogy egy orvosnál ő a legfontosabb, és hogy joga van nem kivárni a sorát? Költői kérdés. Tény, hogy nem jól reagáltam – félelmetes, hogy mennyire nem tudtam magamon uralkodni, kicsit meg is ijedtem, hogy ez ugye nem marad így szülés után…?
Nem szeretem ezt a kefireset. Ez a kefires mindenkire haragszik és mindentől felmegy benne a pumpa. És félek, hogy elviselhetetlen. Önmagam számára is az.
Volt viszont heti pozitív is: elmentem intimtornára, és jó volt. Nem, nem úgy kell elképzelni, hogy három óra hosszat csattogtatunk… A tréner egy csomót mesélt, olyan sztorik vannak, édes istenem… Eddig pozitívak a tapasztalataim, van itt esetleg valaki, aki szintén megfordult ilyen helyen szülés előtt/alatt/után, vagy attól függetlenül? Elvileg sokkal kevesebb eséllyel kell majd gátat metszeni, és jóval könnyebben-gyorsabban is regenerálódok, ha minden nap szorgalmasan gyakorolok. És a szexuális életem is jobb lesz. És okosabb leszek, szebb, magabiztosabb, és a halál ellen is védve vagyok. Rájöttem, hogy jobb, ha hiszek benne, elvégre abszolút logikus a hasznossága, és ha nem hiszek benne, akkor is pontosan ugyanannyira használ vagy nem használ, viszont kevesebb kedvvel csinálom, szóval… Szülés után mindenesetre beszámolok az eredményéről. Addig csattogtatok, szorgalmasan.
Iphigenia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
