23. hét

Megtörtént az első interakció apa és lánya közt: egy teljes erőből kivitelezett tenyéren rúgás formájában. Az utóbbi napokban észrevettem, hogy már nemcsak bukfencezik és bugyborog a gyerek, hanem rugdos is, ezért olykor riasztottam a Férjet, hogy szaladjon hasat taperolni, hátha. Ez sokáig semmi eredményre nem vezetett, hiába, egy igazi nő csak akkor rúg egy férfiba, ha jó oka van rá. Egyik este végül megtörtént a csoda: az okot igazi nő módjára elhallgatta, rúgni viszont rúgott, a Férj meg teljesen magán kívül volt az örömtől (most el lehetne azon filozofálni, hogy szereti-e az igazi férfi, ha belerúgnak, mindenesetre egy húszcentis kislánytól talán nem eshet olyan rosszul), hogy végre ő is érezhette mozogni a lányát. Én továbbra is azt várom, hogy mikor lesz már végre kellemes a magzatmozgás, illetve szeretném, ha belső szerveim módszeres széttrancsírozását sokkal éteribb anyai örömmel volnék képes átélni, de ez egyelőre nem megy… Teljesen abszurd, hogy az embernek a hasában van egy másik ember, aki gyakorlatilag használja a gazdatestet. Egy kis szimbióta. Ha jobban belegondolok, szinte beleszédülök, mennyire valószerűtlen dolog ez az egész terhesség-szülés témakör. (Hogy a világ legtermészetesebb dolga egyben az egyik legabszurdabb is legyen, na, ehhez kellett némi humorérzék az evolúciónak vagy a Jóistennek, ahogy tetszik.)

Kaptunk új védőnőt, egy helyes fiatal csajt, pont erre járt, úgyhogy felugrott bemutatkozni. Micsoda boldogság, egy normális, kedves lány, még kezdő, láthatólag kicsit félt, alig győzött elnézést kérni a váratlan betoppanás miatt. De az is lehet, hogy annyira szarul néztem ki, hogy már ő szégyellte magát helyettem… Karikás szemek, kócos haj, macinaci, hatalmas halom jegyzet a konyhaasztalon, egyszóval idilli kép fogadta, amikor belépett. A Férj nemkülönben, már napok óta a gép előtt görnyedve egy meló miatt, hát nem öltönyben és frissen borotváltan mutattam be a leendő apukát a védőnőnek. Aztán rájöttem, hogy amikor az újszülöttet jön majd lecsekkolni, várhatóan még szarabbul fogunk kinézni, a szemünk pedig még karikásabb lesz, meg amúgy is szexi vagyok és megnyerő, úgyhogy gyorsan lefőztem egy kávét, és kicsit eldumáltunk. Megnyugodtam, nagyon kedves, jó fej, nem egy fapina, egyszóval ideális védőnő. Mondtam is neki, hogy bármikor szívesen látjuk, ha erre jár, elvégre nem adóvégrehajtó vagy jehovatanú, szóval jöjjön csak nyugodtan. Talán már említettem, hogy az előző védőnénivel nem túl gördülékenyen indult a kapcsolatunk, épp ezért nem is mertem eddig benézni a rendelőbe, gondoltam, ő nyugdíjba megy, én meg biztosra. Úgy vagyok vele, hogy inkább egy kevéssé tapasztalt valaki legyen, akivel szót értek, mint egy vén szőröstökű profi, akivel viszont nem. Lekopogom, de az új védőnővel szerintem nem lesz konfliktusom.

A lelki leépülést az előző posztban is ecseteltem, de mostanában már a testemnek sem vagyok ura. Az, hogy a kádból nem tudok felállni zuhanyzás után (ülve szoktam tusolni, hogy ne ússzon a fürdőszoba), csak egy apró szeletke. A hasizmaim nem engedelmeskednek, ezt már kezdem megszokni. De leírok egy átlagos zoknifelhúzást.  Iphi fogja a zoknit, és leül a kanapéra. Egy darabig üveges tekintettel mered maga elé, készíti lelkét a megmérettetésre, kezében fél pár zokni. Félrebillentett fejjel, merengve nézi meztelen lábfejét, felméri a távolságot, figyelembe veszi a pillanatnyi felkészültséget, lelkiállapotot, oszt-szoroz, gyors fejszámolással arra jut, hogy a sikerre körülbelül 62 százalék esélye van. Nagy levegőt vesz, aztán rájön, hogy a levegő csak akadályoz, úgyhogy gyorsan kifújja. Fogja a zoknit, lehajol, próbálja a lábfejét a kezeihez közelíteni. Közben, mivel a levegőt kifújta, egyre kékül a feje. Egy gyors beszív-kifúj erejéig felegyenesedik, aztán újra alábukik. Itt már hangot is ad, valami hörgésszerű zörej hagyja el a torkát (a levegő még mindig kifújva, tehát a hangadás lehetősége és minősége erősen korlátozott ilyenkor). Ekkor a dolgozószobából kikiabál szerető férje: Naaaa??

A büszkeség itt még győz, úgyhogy Iphi megint felül, levegőt vesz, és visszakiabál: Várjá’! Levegő ki, has, amennyire lehet, be, lehajol, éééés…. a nagylábujjat sikerült beakasztani a zokniba! Ennél többre egy mozdulattal nem futja, Iphi pihen, közben halkan mormogva szentségel. Férj a dolgozóból: Naaaaa????? Iphi: Várjá’! Levegő be, ki, Iphi le, láb fel, kéz nyúlik, Iphi ajkait valami teljesen artikulálatlan hagyja el, ami eredetileg egy „a kurva életbe”-nek indult, csak nem úgy végződött. A Férj közben kidugja a fejét a dolgozóból, és röhögve gyönyörködik. Iphi piheg. Jön a nagy erős férfi, és két villámgyors mozdulattal felhúzza a zoknikat Iphi lábára, majd nevetésében enyhe kárörömmel visszavonul a szobájába. Iphi lenéz a lábára, és akkor tudatosul benne, hogy a zokni felemás, úgyhogy kezdheti elölről az egészet. Itt már megspórolja a hosszas kínlódást, és egyből hívja még mindig kuncogó férjet. Ilyen egy zoknifelhúzós idill minálunk.

De hogy ne maradjon ki a filozófia sem a mai posztból. Egy gyermektelen-házastalan barátnőm (komoly kapcsolattal) szokott kérdezgeti a terhességről. A napokban is összefutottunk, és egy érdekes témát vetett fel. Én régen (mielőtt a férjemet megismertem) eléggé… hogy is mondjam… szabados életet éltem – és ez egy gyönyörűen kivitelezett eufemizmus. A kérdés most úgy szólt, hogy hiányzik-e a régi életem. Úgy éreztem, hogy nem szúrhatom ki a szemét egy gondolkodás nélkül odavetett nemmel, úgyhogy vettem a fáradságot, és tényleg elgondolkodtam a dolgon. És arra jutottam, hogy egyáltalán nem hiányzik. Sőt, ha visszafordíthatnám az időt, rengeteg dolgot nem tennék meg. Nagyon sok mindent megbántam. Az egyetlen ok, hogy ezek miatt most nem kesergek, az, hogy a mostani boldogságnak az a rengeteg elkövetett hülyeség volt az ára.

Nem gondolkodtam egyetlen percig sem, hogy hozzámenjek-e a férjemhez, és azon sem, hogy csináljunk-e gyereket. Annyira egyértelmű volt. De mégis, abban a pillanatban, hogy az ember terhes lesz, minden átfordul, még ha várta és akarta is azt a gyereket. Egyszerűen nincs más választásom, mint „lenyugodni”. Nincs más választásom, mint lezárni az eddigieket, harag vagy önmarcangolás nélkül. Ezt nem úgy értem, hogy kényszer alatt állok, hanem úgy, hogy nemcsak a testem állt át gyerekváró üzemmódba (aminek ugye szintén nincs más választása, mint hogy átálljon), hanem az agyam is. Ennek pedig része az is, hogy nem hiányzik a múlt, és nem is kesergek miatta (már). Tulajdonképpen ez a gyerek tanít meg most előre nézni. Az az igazság, hogy nem érzem magam felkészültnek az anyaságra – szerintem arra nem is lehet felkészülni, egészen addig, amíg valóban ott nincs a gyerek az ember kezében. Nem félek, mert tudom, hogy mire jön a gyerek, addigra jönnek az anyai érzések is. Minek erőltetni? Ugyanez a barátnőm kérdezte, hogy szeretem-e ezt a kis izét itt a hasamban. Ez nagyon nehéz kérdés, és ha igazán őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy nem. Hogyan is szerethetném, hiszen nem ismerem? A legtöbb, amit mondhatok, hogy nagyon-nagyon várom és rettenetesen kíváncsi vagyok rá. És nagyon fogom, fogjuk szeretni.

Úgy letisztult mostanában minden. Néha még van bennem egy kis irigységgel vegyes nosztalgia, amikor 16-18 éves lányokat látok csapatban vonulni: a szép hosszú combjuk kilóg a rövidnadrágból, üdék, illatosak, bámulják őket a pasik, és biztos vagyok benne, hogy másfél óra készülődés előzte meg a pillanatot, amikor kiléptek az ajtón. Én már nem készülök másfél órát. És ahogy nézem ezeket a lányokat, hiába fáj egy kicsit a szívem, azért örülök is, hogy annak a korszaknak vége van. És tudom, hogy valami annál sokkal jobb fog jönni. Sokkal nagyobb buli.

Érdekes folyamat, ahogyan tanulok belesimulni a világba, megbékélni a dolgokkal. Sokkal toleránsabb is lettem az utóbbi időben. Szóval, jó dolog gyereket várni, még akkor is, ha már annyira individuum, hogy nem hagy aludni, és pusztítást végez a belső szerveim között. Azt viszont egyelőre én döntöm el, hogy hova menjünk, úgyhogy most irány a háziorvos, beutalót kérni cukorterhelésre. És ezzel vissza is tértem a földre.

Iphigenia