30. hét

 

Hol kezdjem? Megvolt a harmincadik heti ultrahang, én meg egyenes derékkal vagyok dagadó mellű, büszke kismama. A gyerek egy héttel nagyobb a koránál, 1 kiló 65 deka, makkegészséges, mindene kiválóan szuperál, van egy kevés hajacskája (sic!), és egész egyszerűen gyönyörűséges. Nem az anyai elfogultság mondatja velem (naná, hogy nem), de én még ilyen szép 4D-s gyereket nem láttam.

Megint szórakoztattuk egy kicsit a dokit a vizsgálóban, a férjem aggodalmaskodva kérdezte, hogy ugye ebben a székben – ti. amelyikben ő ült – nagyon nagy hülyeségek szoktak elhangzani…? Az orvos megnyugtatta, hogy egyszer egy apuka ámulva meredt a képernyőre, majd megkérdezte: És ő is lát minket? Ezt nemigen lehet fölülmúlni. Mi mindenesetre halálos komolysággal kielemeztük, hogy „Drágám, a szeme a tiéd…” „A száját vajon kitől örökölhette?”, a doki meg rázkódott a röhögéstől. Egyébként minél tovább nézem az UH-képeket, annál világosabb, hogy a szeme tényleg az apjáé, a szája meg tényleg az enyém (ha egészen pontos akarok lenni, akkor az apámé), még akkor is, ha tudom, hogy egy gyurmaszerű narancssárga masszát ábrázoló fotóból könnyedén vonhatunk le téves következtetéseket. Ahhoz ragaszkodom, hogy a legszebb kis tündérangyalhercegnő (ezt nem én mondtam, ezt az apja mondta), aki valaha a világra született. És tuti, hogy okos is.

Egészen döbbenetes, hogy egy-egy ilyen ultrahang-vizsgálat milyen hatással van az anya-magzat viszonyra. Mintha egyre jobban megismerném, még a születése előtt, és lehetőséget kapnék arra, hogy valamennyire megszeressem, hozzászokjak. Hogy arca van, könnyebben és többet beszélek hozzá. Már el tudom képzelni, hogy milyen, van előttem egy benyomás a saját gyerekemről, már nem olyan távoli, megfoghatatlan lény, hanem itt van, rásimulva a róla alkotott fantáziaképeimre. Konkrét lett és elérhető. Kapott egy kisruhát is anyámtól, azt kiterítettem a majdani szoptatósfotel karfájára, akárhányszor benézünk a kisszobába, elszorul a torkunk. Annyira valószerűtlenül kicsi az a rugdalózó, hogy abban majd lesz egy gyerek? Hogy abba belefér egy gyerek? Félelmetes, és újra csak: konkrét. Egyre konkrétabb és egyre közelibb. Két hónap múlva ilyenkor már mindennapos leszek, vagy hogy mondják ezt.

Kezdenek szokásai lenni. Napirendje. Amikor ezt írom, reggel 8 van, még alszik. 10 körül fog felébredni, akkor mocorog egy darabig, délben megint elalszik, és így, kétóránként. Este 10 körül kezdődik a diszkó. Olyankor odakészítem a Férjet a kanapéra, belefekszem az ölébe, és együtt nézzük, hogy hullámzik a hasam. (Én néha már csak nyögök, már ha a rekeszizmomba gondosan beékelt lábacskától kapok levegőt.) 11 körül újra elalszik, akkor mehetünk mi is lefeküdni.

Férj mostanában hajnali 5-kor kel (már most látom, hogy a reggeli etetés az övé lesz), élvezi, hogy így délre végez a napi melóval, na meg én is élvezem, hogy a délután a miénk. Egy séta Szentendrén, rövid túra Dobogókőn, mindig van valami. A dobogókői látogatásunk emlékezetes volt, és nem elsősorban a szörnyű babgulyás miatt, amit egyrészt iszonyatosan elsóztak, másrészt a babbal medvét lehetett volna lőni. Valami lehetett még a levesben, mert én teljesen megvesztem. Először is, a kilátóhoz érve jó hangosan megkérdeztem a Férjet, hogy „akkor ezt most a Dobogó Istvánról nevezték el?”. Szegény rám meredt döbbenten, aztán rájött, hogy aznap már velem értelmes két mondatot nem lehet váltani. Hogy az ott jelenlevők mit gondolhattak, csak sejtem, mivel itt még nem ért véget a hülyeség. Álltunk a korlátnál romantikusan, bambultunk bele a Dunakanyarba, a férjem révedezve megszólal, egyik karjával engem ölelve, a másikat kinyújtva a messzeségbe: „…és látod, az a szép ott Visegrád, ott raboskodott Salamon…. Ott, az a Rám-szakadék…. Látod, milyen szép? És ott van Dömös…” „Tudom, apám ott volt elvonón kétszer is.” – feleltem lakonikusan, a mellettünk álló házaspár nem mert rám nézni, de a gondolataikat a profiljukból is kitaláltam… Még egy kiselőadást is rögtönöztem Salamon tökéről, ami a torony ablakában valaha fénylett.

Aztán még meghallgattunk egy narancssárga lenvászon ruhás gurut a Föld szívcsakrájáról, de akkor már végképp nem bírtam magammal, annyira röhögtem, hogy megfájdult a gyerek a hasamban, erre a Férj is röhögni kezdett, ez a szegény meg csak bámult, hogy akkor most rajta…? Megnyugtattam, hogy nem, nem rajta, de ettől csak még viccesebb lett az egész. A „minek az ilyennek gyerek?” – mondat valószínűleg elhagyta néhány ember száját titokban, fásult feleségek szörnyülködtek a férjeik fülébe, voltak viszont gyönyörű gyerekek mindenfelé, nekik biztos tetszett a röhögőgörcsös hülye néni.

Ennyit a hülyeségről. Megyünk nyaralni (emiatt a jövő héten nem valószínű, hogy lesz poszt, mivel nem tudom megírni…) a hétvégén. A férjem útlevele elszublimált, nincs, megszűnt létezni, elnyelte a föld. De ez nem baj, mert még mindig nem tudjuk, hogy hova menjünk (kedd van, pénteken indulunk!). Most úgy tűnik, hogy Chalkidiki-félsziget lesz, és kocsival, apartmanban. Mi ugyanis nagyon következetesek és előre tervezők vagyunk, mindketten. Én szívem szerint csak úgy nekiindulnék lesz, ami lesz alapon, de a Férj szerint ez kivételesen nem jó ötlet, ha nem lenne a gyerek, akkor megcsinálná, de így nem. Ez egy olyan nyaralás lesz, amiről csak utólag lesznek információim, mindenképpen beszámolok majd a dolgok alakulásáról.

És még valami a végére. Kismama vagyok, nagy hassal, az emberek kedvesek velem. A múltkor tömegközlekedésre kényszerültem. Életerős negyvenes férfiak és kamaszlányok nézték végig halálos nyugalomban, ülve, ahogy a kanyarokban és a fékezésnél szerencsétlenkedek a kapaszkodókkal. Ami számomra egyáltalán nem gond, mivel én nagyon jól bírom ezeket a heteket és a hőséget is. Csak úgy belegondoltam, hogy van kismama, aki nem ennyire jól bírja, sőt van, aki kifejezetten rosszul, meg még olyan is van, akinek naponta több átszállással kell utaznia ide-oda, munkahelyre, de mondjuk vizesedik, fárad, nem kap levegőt. És az ő szerencsétlenkedését ugyanígy végig fogják nézni – ülve. Nincs tanulság. Hacsak az nem, hogy nem tömegközlekedek többet.

Aztán az is érdekes, hogy akárhová megyek, mindenhol megkérdezik, hogy jaaaaj, hogy bírja ezt a meleget? Ezzel a nagy pocakkal… Szörnyű lehet! Illetve nem az az érdekes, hogy megkérdezik, hanem a válaszomra adott reakciók. Én ugyanis ilyenkor mosolyogva közlöm, hogy hát, eddig nagyon jól, szerencsére nincsen semmi bajom. Nem is vizesedik? Nem. Nem fáj a dereka? Nem. Kap levegőt? Kapok. Nem izzad? Nem. Nem kellemetlen? Nem. És akkor merednek rám, mint egy ufóra. Van, aki el sem hiszi (hát azért biztos nem úgy bírja, mint tavaly! – Ami azt illeti, tavaly rosszabbul viseltem.), van, aki hunyorítva közli, hogy ami késik, nem múlik (naná, nincs garancia arra, hogy végigugrálom a terhességemet az utolsó hétig, ezt én is tudom, de ő ugye azt kérdezte, hogy most hogy vagyok), aztán van, aki csak visszakérdez: igeeen? Nahát! A lányom annak idején (itt kifejti, hogy a lánya mennyire szenvedett)…. vagy: amikor én vártam a fiamat (itt kifejti, hogy ő mennyire szenvedett)…. vagy: lakik alattunk egy kismama, a nyolcadikban van (itt kifejti, hogy ő mennyire szenved)… Egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy idősebb hölgy, egy eladó, így válaszolt: Nahát, maga nagy mázlista. Kívánom, hogy maradjon is így!

Kezdem magam szégyellni, hogy nincs semmi bajom. Komolyan. Mintha illene, hogy legyen. Persze, még lehet, árgus szemekkel nézem a bokámat-térdemet, hátha. Rendben, bevallom, a mellemen megjelentek az első striák, szerencsére csak ott, és nem is feltűnő, a férjem például észre sem vette. (Még az is elfajulhat, tudom.) Szóval minden nap úgy ébredek, hogy ma vajon elkezdődik-e a beígért szenvedés. Egyelőre megúsztam…

Iphigenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?