35. hét
Kezdem nagyon unni már a terhességet. Sokaktól hallottam, hogy ugyanígy az utolsó hónapra értek ebbe a stádiumba. Nagyon szülnék már. Unom a nagy hasat, az akadályoztatottságot, a zsibbadást, meg úgy általában mindent, ami a terhességgel kapcsolatos. Tudom-tudom, örülnöm kéne, hogy lyuk van a seggemen, mások az egészet a kórházban töltik, a dokim mesélt valakiről, aki az utolsó hetekben már csak mankóval tudott közlekedni, mert a gyerek elnyomott valami ideget… Igen, hálásnak kéne lennem, hogy így megúsztam, és tulajdonképpen fürge vagyok, mint a nyúl, azonkívül simán végigállok 5-6 órát egyhuzamban, ez is kiderült az elmúlt napokban, amikor lefestettem kábé 50 darab egyenként egy négyzetméteres forgácslapot, csak úgy unalomból.
És mégis elegem van. Már-már elviselhetetlen bennem a várakozás és a kíváncsiság: vajon milyen lesz? Mekkora lesz? Milyen színű lesz a szeme, lesz-e haja, hogyan fog felsírni, hogyan kapaszkodik a kis kezével az ujjamba? Hogyan kell tisztába tenni, megetetni, elringatni, mit fog szeretni, mit fog utálni, nyugodt lesz-e, nézelődős, vagy nem fog hagyni aludni minket? Milyen lesz az illata, a bőre tapintása, a puha kis testének a súlya? Csak adnák már a kezembe, ne, ne is mutassanak meg semmit, majd rájövök magamtól, mit kell csinálni, csak jöjjön már ki, adják ide, hadd hozzuk haza végre!
Ezzel párhuzamosan lázas fészekrakásba kezdtem, szóltak előre, hogy lesz ilyen, azt nem hittem volna, hogy ennyire intenzív. Folyton takarítanék, a vásárolt nagy vagon tetrapelenkát, a fehér, bárányos fürdőlepedőt, a matracvédőket, a frottírlepedőket kimostam, kivasaltam (gyanítom, hogy ezt a szülésig még vagy háromszor megteszem majd), alig várom, hogy a kis ruhái is sorra kerüljenek (azokat nem akarom addig kimosni, amíg be nem teszik a szekrényeket a szobába), teljesen be vagyok sózva. A vásárlási láz, ezzel párhuzamosan az állandó csalódottság és kiábrándulás a legrosszabb.
Nekem ugyanis elképzeléseim vannak. Hófehér ágyneműt szeretnék például, fodrok, rávarrt kisnyuszik, kiscicák, rózsaszín elefántok és csíkos űrrepülők nélkül. Mert a fehér szebb, és nem utolsó sorban mosni is könnyebb. Hát, nincs. Akárhol nézem, nincs. Babáknak nem gyártanak egyszerű, egyszínű dolgokat. Jó, erre még van megoldás: nagy, fehér pamutlepedőket veszek, anyámnak meg van egy varrógépe. Lesz három-négy rend hófehér pamuthuzat a takarókra. De ez csak a kezdet.
Szerettem volna például merev pelenkázó lapot (egy konzolos alapra, ami épp most készül az asztalos kezei alatt). 50X70-eset. Fehéret. Minta nélkül. Lehet találgatni: van ilyen? Természetesen nincsen. Ilyen és ekkora nincsen. Minták és színek orgiája van itt is. Ráadásul általában nagyon ízléstelen kivitelben. Könyörgöm, ennyi erővel, ugyanennyi pénzből szépet is lehetett volna gyártani! Nem baj, vettem egy viszonylag visszafogott darabot, van rajta valami hülye szafariminta ugyan, de azt majd valamivel letakarom. (Vagy, ami valószínűbb, hogy nem nyugszom addig, amíg nem találok fehéret, ezt a szafarisat meg leviszem anyámhoz.)
Aztán ott vannak a kis ruhák. Minél szebb (ez nálam a minél egyszerűbbet jelenti), annál drágább. Horribilis összegekért árulják az igazán szép darabokat. Természetesen nem fogok 5000 Ft-ot kiadni egyetlen rugdalózóra, többet meg pláne nem. Irány a gazdaságos áruházunk, ott még árulnak visszafogottabb holmit, és az ára sem rossz, nagyjából le is van tudva a kezdő ruhacsomag, jórészt hófehér bodyk, rugdalózók, kisnadrágok (ja, fehér nadrágot pont nem a gazdaságos áruházban kaptam, hanem az elefántos bababoltban Kamaraerdőn). De ezek meg ugye nem túl szépek. Ami még ízléses volt a babaruharészlegen, azt megvettem. Miért csupa csicsa minden babaholmi? Mi ez a rengeteg minta, dizni, kiskacsa, kiscica, kislófasz, a babáknak nem jár az igazán szép ruha? Nem értem, ha agyonvernek, akkor sem értem.
Közben arra is rájöttem, hogy nem szeretnék másodkézből ruhákat a gyereknek. Ez érdekes, mert én amúgy szeretek turkálóban vásárolni magamnak, szóval semmilyen averzióm nincsen a dologgal kapcsolatban. Úgy indultam neki a babaruha-vásárlásnak is, hogy jó részét turiban vagy neten szedem össze. Bementem egy ilyen boltba, kezembe fogtam néhány bodyt, semmi bajuk nem volt egyébként, mégis azt éreztem, mintha egy másik gyerek karmájával átitatott ruhácskát akarnék az enyémre ráadni. Nem volt jó érzés. Hülye vagyok? Ennyire tiszta lapot szeretnék a lányomnak, még ruhát se a másét, csak sajátot.
Hatalmas csalódás volt még a babakocsi után indított hajsza is. Ezt egyébként rábíztam a férjemre, de ő sem tudta abszolválni a feladatot. Egyszerűen nem találunk ideálisat. Egy régebbi posztom alatt ajánlottatok többen többfélét, utánanéztünk mindnek, egyik sem tetszett. Az elsődleges szempont itt is az egyszerű kivitel. Olyan lenne a jó, ami nem hat tonna műanyagot akar eladni nekem, három különböző le- és felcsatolható tartozékkal, hanem konkrétan három az egyben. Aztán legyen esernyőre csukható, mert kicsi a csomagtartónk. A lapra csukás egy vicc. Szereld szét, vedd le a kerekeit, húzd ki, told be, közben kérjél még hozzá csavarhúzót, jó, hogy flexre nincs szükség az összecsukáshoz. Bónuszként, és ezt nem tudja egyik sem abban az árban, amit maximum rászántunk (van azért egy lélektani határ, ami fölött nem vagyok hajlandó pénzt kiadni valamire, amit csak két évig fogok használni): legyen könnyű. Egyik sem könnyű.
Kérdezzük a srácot az elefántos áruházban , hogy ezeket a hatalmas batárokat hogy emelgetik az anyukák? Hát, azt mondja, sehogy. A legnagyobb szívás a tömegközlekedés. Kérdezem tőle, de hát miért nem gyártanak könnyűvázasat? Gyártanak, csak ennyibe kerül – és itt mondott egy olyan árat, hogy kigúvadt a szemem. Azt mondja, bicikliből is mindig a négykilós a legdrágább (ez mondjuk nem újdonság), hát ez ilyen, ő sem érti. Rendes srác volt egyébként, megértette a problémánkat, és egyet is értett, nem akart rábeszélni semmire. Tanulság: babaholmik tekintetében nem csak szépségnek, praktikumnak is híján vagyunk. Egy a jelszó: vegyél! Mindegy mit, milyen szart, haszontalanságot, fél mázsa műanyagot, csak minél többet költs rá! Irdatlan pénzeket akarnak lehúzni az emberről, teljesen fölöslegesen.
Babakocsifronton tehát első körben a következő döntést hoztuk: nem lesz. Úgy gondolkodtam, hogy én veszek magamnak egy kendőt, Férj választott magának egy vagány mei tait, hordozunk. Utána meg veszünk egy sima esernyőkocsit – ha abba a korba ér a gyerek – olcsón. Ha ez ilyen egyszerű lenne. Mert közben eszembe jutott, hogy téli gyerek, nézem a guglit, téli hordozás. Ja, hogy vegyek egy extra nagy kabátot. Vagy egy speckó télikabátot hordozókhoz. Akkor meg a férjem is vegyen, ha már. Árban már a babakocsinál tartunk. Ráadásul ezek a speciális hordozókabátok nagyon csúnyák, két számmal nagyobb kabátot meg megint csak nem fogok egyetlen télre venni. Úgyhogy jelenleg nagy a tanácstalanság, reménykedem, hogy mégis találunk egy könnyű, egyszerű, jó minőségű kocsit; azért valamilyen hordozót is beszerzek, biztos, ami biztos.
És a végére még valami. Tudom, hogy még nem aktuális az összegzés meg a visszatekintés, hiszen – ha jól számolom, és ha minden előírás szerint megy – még öt naplót kell írnom. Mégis azon gondolkodom mostanában, hogy én nagyon felnézek azokra, akik ezt – mármint a terhességet - többször is végigcsinálták. Olyat is ismerek, aki a terhességének legalább a felét kórházban töltötte, rettenetesen szenvedett, elmondása szerint a szülés sétagalopp volt a megelőző kilenc hónaphoz képest, mégis vállalt második gyereket. Nekem nem menne – így sem, hogy az én terhességem nagyon megúszósra sikerült. Kaptam fizikailag nagyon könnyű és problémamentes kilenc (na jó, eddig nyolc) hónapot, a másik oldalon viszont lelkileg eléggé szétzilál engem ez az egész – ez már több posztomból is kiderülhetett.
Nem vállalnám még egyszer. Más okokból ugyan, de egyébként is csak egy gyereket terveztünk, az én elmém titkos rekeszeiben viszont az is hozzácsapódik az okokhoz, hogy én nem akarok még egyszer terhes lenni. Ha becsúszna, megtartanánk persze, de mindent megteszek, hogy ne csússzon be. Pedig minden jó volt – eddig, minden könnyű volt és szép, a férjem körbeugrált és partner volt végig, megértett, szeretgetett. Csupa öröm és csupa jó érzés fűződik az elmúlt időszakhoz. Álmodozás, felolvadás, fészekrakás, jóleső bizsergés, fantázia, szárnyalás. Meg kétségek, bizonytalanság, elveszettség, kiszolgáltatottság is persze. Mégsem csinálnám végig még egyszer. Szándékosan és tervezetten semmiképp. A végén ez a türelmetlenség, ez a legrosszabb. És persze egyre lassabban megy az idő…
Iphigeneia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
