14. hét

Lassan be kell látnom, hogy a terhességről és saját magamról alkotott elképzeléseim túl idealisztikusak voltak. Először is szembesülnöm kellett azzal (újabb otthon töltött hétvége után), hogy fölösleges a kilók ellen küzdenem. A diétát képtelen vagyok betartani. Akaratilag is, meg lehetőségileg is.

Minden egyes elfogyasztott tekintélyes adag szénhidrát után végiggondolom, hogy a szülés után milyen gyönyörűen le fogom majd dolgozni a testemen eluralkodott hájat (úgy értem, mindazt, amit addig még magamra szedek). Ez vigasztal. A férj már csak röhög rajtam, megértem. Az életem jelenleg két dolog körül forog: az egyik az evés, a másik pedig a felállított teóriáim hamisságával való sorozatos szembesülés.

Először az evésről. Anyám mindig jót akar (tényleg!), csak valamiért ő meg van győződve arról, hogy a jó az, amit ő annak tart. Amúgy nagyon laza, szellemes és tüntetően leszarós csaj, kivéve, amikor éppen nagyon nagy áldozat. Ezt a kettőt elég tudathasadásosan váltogatja. Csak hétvégente találkozunk, így nem kerget teljesen az őrületbe, de azért néha közel jár. Mostanában a kedvenc játszmánk a „mit főzzek” című. Én ugye nem nagyon ehetnék szénhidrátot és keményítőt, ámde mi a legolcsóbb és legegyszerűbb étel? Tészta, nokedli, rakott krumpli, satöbbi. Anyukám nem a reformkonyha híve, a halat utálja, salátát csak ünnepnapokon készít, párolt zöldséget meg csak étteremben látott. Na, nem tányéron, étlapon. Úgyhogy a „mit főzzek” játszma úgy szokott lezajlani, hogy felhív pénteken és megkérdez, mit főzzön, mi az, amit ehetek. Adok neki tippeket, mindegyikre húzza a száját, hogy „de hát az nem is étel” és különben se tudja megcsinálni, mert nincs hozzá ez meg az (hozzáteszem, nem konfitált medvetarkót szoktam kérni szarvasgombamártásban).

Akkor felajánlom, hogy bevásárolok és főzök én, ezt természetesen kategorikusan visszautasítja. Ezután rábízom a dolgot, csak megkérem, hogy ne tészta legyen. Majd amikor megérkezem ebédre, elém rakja a bolognai spagettit/csirkepörköltet nokedlival/saját sütésű pizzát, mikor mit, és közli, hogy képtelenség az én étkezési elvárásaimnak megfelelni, mert olyan kaja nincs is, amiben ne lenne liszt vagy keményítő. Miután végzett a jól begyakorolt monológgal, vár. Ül és néz. Én egy ideig gondolkozom, hogy megéri-e nekem bármilyen reakció, de aztán rájövök, hogy ő elvárja, tehát veszek egy nagy levegőt. Ekkor szinte észrevétlenül felcsillan a szeme, hiszen tudja, hogy végre következhet a kedvenc jelenete: eljátszhatja az áldozatot, aki mindenkinek jót akar, és akibe mégis mindenki belerúg. Az én feladatom ilyenkor csak annyi, hogy tegyek egy ártatlannak tűnő, ámde mégis pikírt megjegyzést (pl.: „Bezzeg azt rögtön megjegyzed, ha híztam tíz grammot!” ), ő pedig erre elkezdheti a showt.

Színészileg fantasztikus a teljesítménye. Eljátszani, hogy „ugyan meg vagyok sértődve, de vedd észre, hogy minden erőmmel leplezem a sértettséget, mert én még megsértve se lehetek, hiszen magára nem gondolhat az, aki csak másoknak él” – ez ám rendkívül összetett és bonyolult színészi munkát kíván, úgyhogy nem becsülöm le, inkább valami félelemmel vegyes csodálattal figyelem ilyenkor.  A dologgal egyébként mindenki jól jár: ő tetszeleghet a kedvenc szerepében, én meg végre rendes kaját ehetek úgy, hogy közben nem kell saját magamat ostorozni gyengeségem miatt (hiszen nem én főztem magamnak, és ha nem akarok éhen maradni, akkor bizony muszáj megennem!). Abszolút win-win szituáció.

Ezek a játszmák természetesen azt eredményezték, hogy ha már a hétvégén lement a nokedli, igazán nem árthat meg, ha még azt a kakaós csigát is megeszem. Na, még egy kis vajas kenyér, úgyis csak barna kenyér. Öt-hat palacsinta még nem a világ. Végül is már úgyis mindegy. Majd a szülés után futni járok. Minden reggel. Aha. Frissen összevarrva, szoptatás alatt, természetesen lesz energiám a sportra. Miközben a gyerek a kiságyban ordít, én a nappaliban hasprésezek. És e gondolatmenet mentén hirtelen eljutottam oda, ahol még sosem voltam. Eddig szinte fel se merült, hogy szülni fogok. Na, jó, felmerült, de csak úgy érintőlegesen, mint a terhesség természetes velejárója. Hiszen ha valaki terhes, akkor ugye előbb-utóbb abból gyerek is lesz, a kettő nem megy egymás nélkül. Eddig viszont a központi téma mindig a terhesség volt, a gyerek csak olyan mellékes gondolatként jelent meg. Hogy majd lesz, persze. Könnyen-gyorsan a világra jön, hazahozzuk, itt fog kapálózni a kiságyban, mint egy párnapos kismacska, és nagyon cuki lesz (na, ja).

Aztán, amikor belegondoltam, hogy hogyan fogok én gyerek mellett sportolni, hirtelen eljött a megvilágosodás végre. Mint amikor az ember a szakadék szélén állva hirtelen megérzi a mélységet. Addig is tudta persze, hogy a szakadék kurva mély, de csak tudta, nem érezte. És ahogy odalép a széléhez, egyszerre felfogja, átérzi a mélységet és megszédül. Na, így voltam én a gyerek gondolatával. Hogy megszülöm, és onnantól kezdve már mindig itt lesz. Nem ám, hogy „drágám, nem megyünk el valahova ebédelni?” vagy „este mozi?”.  Olyan lavina jött ezzel a gondolattal, hogy még most is csak pislogok. Lehet, hogy hülyén hangzik, de egész odáig eljutottam, hogy először gyerek, aztán ő is lesz tizenöt éves, meg húsz, aztán lesz neki is gyereke, én is leszek hetvenéves, meg nyolcvan, és jé, már el is patkoltam, észre se vettem, és elment az élet. Most még vígan lubickolok a negyedik hónap minden örömében, fel se fogom, hogy itt tényleg gyerek lesz, olyan valószínűtlen az egész, ahogy esténként fekszünk egymás mellett, és Férj elálmodozik, hogy mekkora lesz a hasam pár hónap múlva. Aztán meg hirtelen azon kapom magam, hogy meg vagyok halva. Bárcsak igazi irodalmár lennék, és meg tudnám ezt fogalmazni rendesen, érthetően!

Persze, ez nagyon sarkos, és én sem vagyok hülye, tudom, hogy ez csak visszanézve tűnik majd egy pillanatnak. Ha megnézem az Elfújta a szelet tízszeres gyorsításban, attól még tudom, hogy a film sokkal hosszabb és több dolog történik benne, de mégiscsak gyorsításban látom…

Na, meg a másik, hogy vajon jól fogom-e csinálni. Pedig elhatároztam, hogy én aztán nagyon laza leszek, nem görcsölök, nem parázok (gyanítom, így is kevesebbet fogok bizonytalankodni az átlagnál, de hozzám képest a kevés is sok). Nem is elsősorban olyan dolgok foglalkoztatnak, hogy tudok-e majd szoptatni vagy felismerem-e a gyerekem jelzéseit, meg tudom-e különböztetni, mikor miért sír. Mindene meglesz, az ösztöneimben pedig bízom (még. Egy újszülött úgyis felülírja az elképzeléseimet). Inkább attól félek, hogy vajon tudok-e majd neki jó, használható útravalót adni. Hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán a gyereknevelésre. Nem egy kisbaba ellátására, arra alkalmas vagyok mint intelligens, ép érzelmi világú felnőtt. De vajon később mi lesz? Képes leszek mindarra, ami anyaként a dolgom? Én, akiről két éve még senki sem feltételezte (önmagamat is beleértve), hogy egyáltalán valamikor férjhez megyek és gyerekem lesz? Én, aki egyébként soha nem tudtam a gyerekekkel mit kezdeni? Aki nem nagyon értem a gyerekek nyelvét? Egyszer egy baráti kislánnyal kellett volna barbiznom, és majdnem fizikai fájdalmat okozott a döbbenet, hogy nem tudok már játszani. És én szülök gyereket? Vagy majd ő megtanít mindenre, hiszen nem lesz más választásom, mint megtanulni, megérteni őt?

És még az is lehet, hogy addig csináltam jól, amíg nem gondolkodtam ilyeneken. Olyan magától értetődő volt, hogy nekünk össze kell házasodnunk a – most már – férjemmel, az is magától értetődő volt, hogy lesz gyerekünk, és eddig mindig minden olyan flottul ment. Talán majd, ha megszületik a kicsi, az is magától értetődő lesz. Egyszerre csak beépül a napi rutinba, az életünkbe, a tudatunkba, hogy gyerekünk van, és már nem tudjuk majd elképzelni, hogy másképp is lehetne, vagy hogy egyáltalán volt másképp. Akkor pedig már nem kell olyasmin gondolkodnom, hogy alkalmas vagyok-e, hiszen a helyzet adott és megmásíthatatlan lesz. Egy másik létállapotba kerülök. Most még nem szülőként képzelem el az anyaságot, és ebből a szemszögből rémisztő. De akkor, anyaként már csak abból a szerepből fogok működni, és onnan pedig épp a mostani szerepem lesz félelmetes.

Hát így filozofálgattam, és rájöttem, hogy a fentiek fényében tulajdonképp tényleg teljesen mindegy az az öt-hat palacsinta.

Iphigenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?