Csütörtökön végre elérkezett a megbeszélt időpont, és látogatást tehettem a Szent Imre szülészetén, hogy a szülésznővel beszélgessek és megnézzem az akció helyszínét. Kicsit korábban érkeztem, így leültem az első emeleten a szülészet bejárata elé. Éppen látogattak egy kismamát. Először azt hittem, hogy még mindig terhes (jó kilenc hónapos hasa volt), aztán a beszélgetésből kiderült, hogy két napja szült; kicsit el is szégyelltem magam, mert elfogott egy enyhe pánik a hasát elnézve. Az egész várakozásban volt valami szürreális, a nagyhasú anyukával és a kényszeresen gügyögő rokonokkal. Én közben a telefonomat nyomkodtam valami brutális gyilkosságról szóló cikket olvasva, persze hallgatóztam is, bár nem illik, tudom.

Amit most írok, azzal nagyon nem leszek népszerű. Valószínűleg az édesanyja és egy barátnője lehetett ott a friss anyukának. Az újszülött az üvegajtó mögé volt tolva (a Szent Imrében a látogatók nem mehetnek be a gyermekágyra, nekem ez nagyon szimpatikus protokoll), a vendégek pedig csodálták. Anyuka mesélte a szülése történetét (könnyű szülés volt, jó érzés volt hallgatni), a másik kettő pedig oda sem figyelve itt-ott belesikoltott a mondandójába. „Ó, milyen gyönyörűséges kis babuka” „Istenem, de drága, juj, azt a pici kis lábacskáját! Igen….! Kezecskéje is van neki, juj, hogy integet vele!” „Nézd, mosolyog!” „Olyan szép, az újszülöttek általában nagyon rondák, de ő nem, ő nagyon szép.” És így tovább, ad libitum, a gügyögésbe kezdett a fejem is belefájdulni. Aztán elmerültem a gondolataimban, és már csak egész távolról, szűrve hallgattam a beszélgetést.

Borzadva figyeltem magamat, ahogyan borzadok ettől az egész látogatós-beszámolós-untyumpuntyumozós dologtól, közben nagyon irigyeltem őket, hogy nekik ilyen természetesen, könnyen megy ez. Higgyétek el, nagyon szeretném szívből, őszintén akarni a babázásnak ezt a részét, de egyszerűen nem megy. Pedig egyébként nem vagyok antiszociális, de a fent leírtaktól egyszerűen ökölbe szorult a gyomrom. Nem bírom hallgatni az üres gügyögést, az ezerszer, minden egyes kisbabának elismételt mondatokat (főleg az „újszülöttek általában csúnyák, őt kivéve” kitételt, meggyőződésem, hogy egy a baba küllemétől függetlenül minden szülés után elhangzik – tudom, udvariasság), nem tudom elképzelni, hogy kedvesen, udvariasan hallgassam a látogatók ömlengését összevarrt alféllel, kialvatlanul, kinyúlt hálóingben. Nagyon akarom, hogy akarjam, de nem megy. Tudom, hogy bennem van a hiba. Csak arra tudtam gondolni, hogy istenem, csak ezt ne, ezt velem ne, ezt nekem ne kelljen átélni, tudom, önző vagyok, de nem akarok a férjemen kívül embert látni a szülés után. A másik részem persze tiltakozott, hogy ezek mennyire nem kultúremberhez illő gondolatok. Nem tehetek róla, esküszöm.

Végül megérkezett a szülésznő – végre –, átirányított a folyosó másik végére, és onnan körbevezetett, magyarázott, elterelve a figyelmemet. Hihetetlenül kedves asszony, olyasvalaki, akiben egy pillanat alatt megbízik az ember. Egészen félelmetes volt elmenni a zárt ajtók előtt, miközben tudtam, hogy odabent valakik szülnek. Csak egy szülőszoba volt üres, ezt a szülésznő készségesen megmutatta, mindent elmondott, amit tudnom kell a szülésről, a protokollról. Aztán beültünk az alternatív szobába beszélgetni. Sok kétségemet, rossz érzésemet eloszlatta azzal a hozzáállással, hogy amiket érzek, azok egyáltalán nem természetellenes érzések. Vannak szemérmes és kevésbé szemérmes emberek, egyszerűen erről van szó, nem kell szégyellnem magam amiatt, hogy én ezt egyedül – a Férjjel – szeretném végigcsinálni. A kórházi protokoll is ebben segít – ti. hogy a gyermekágyra nem jöhet be látogató. Azt megjegyezte, hogy azért az első hetekben mindenképp segítségre lesz szükségem a háztartási teendők elvégzése miatt, hogy ez kicsoda, az lényegtelen persze. Ekkor terhességem alatt először igazán belegondoltam, hogy valaki – bárki – , aki nem a Férj, ott van a lakásban és takarít, főz helyettem, miközben én mondjuk szoptatok vagy pelenkázok, és kivert a hideg verejték, olyan ideges lettem még a gondolatra is. Bármennyire szégyellem is magam emiatt, úgy tűnik, hogy egyszerűen ilyen vagyok, és ezen nem tudok változtatni. Rossz érzés. Szeretnék „normális” lenni, de nem megy. A szülőszobai élmények csak erősítették bennem az elhatározást, hogy ketten, aztán hárman akarom, hogy legyünk, amíg úgy nem érzem, hogy kész vagyok másmilyen interakcióra. A lakás nem fog lerohadni, meg enni is lesz mit, ott a Férj.

A szülésznőről egyébként csak jót tudok mondani. Minden kérdésemre válaszolt, semmiért nem nézett hülyének, nagyon kedves és készséges, látszik rajta, hogy elhivatott. Nem hiába mondhatta a dokim, hogy ő az ország legjobb szülésznője. Nagyon jó élmény volt beszélgetni vele. Ma már valami kíváncsisággal vegyes várakozással tekintek a szülés elé, de nem félek tőle. Kifejezetten várom, pedig még öt hónap van addig. Nagyon megnyugtató, hogy jó kezekben leszek, és az is, hogy amíg nem lép fel semmilyen komplikáció, én irányítok majd, a kényelmemet szem előtt fogják tartani.

Hihetetlen élmény volt, hirtelen megjelent a fejem felett Damoklész kardja. Most már egészen reális és hihető számomra, hogy pár hónap múlva tényleg szülni fogok. Alig várom!

ui.: Meghalt a fényképezőgépünk, úgyhogy bocsánat, de most nem készítettünk képet (a telefon nem csinál olyan jó minőségű fotót). A hasam kb. akkora, mint a múlt héten. Lassan a védőnőt is meg kéne látogatni, két hónapja nem láttam…

Iphigenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?