33. hét

Volt egyszer egy macskám. Elkéstünk az ivartalanítással, a vizsgálatkor már három kicsi cicamagzat mocorgott benne. Nem volt szívünk abortálni őket, így meghagytuk az almot. A vemhesség vége felé az én emberimádó, bújós, kedves doromboló- és dörgölőzőgépem teljesen antiszociális lett. Enni, inni előjött, aztán elvonult, egész nap színét sem láttuk. Az egyik üres szobába vackolta be magát. Eleinte be-benéztem hozzá, próbáltam simogatni, de mindig elhúzódott. Végül jobbnak láttam tiszteletben tartani, hogy magányra vágyik, és békén hagytam. Talán egy-két hétig tartott ez az állapot, aztán egyszer csak hangosan nyávogva jelent meg a szobám ajtaja előtt, hogy elvezessen a három nyekergő szőrcsomóhoz. Büszkén kihúzta magát, és nem tudtam rá haragudni, hogy az ágyneműtartóban tárolt tiszta párnák melegét tartotta megfelelő helynek a kiscicák számára. Először szült, mégis nagyon jó és gondos anyuka volt. A vemhesség végi elvonulási vágy eltűnt, mintha sosem lett volna. (Megnyugtatásul: a cicákat egy kivételével sikerült elpasszolni, az az egy a nyakunkon maradt… Akit aztán anyukával együtt ivartalaníttatunk végül.)

Eddig a történet a cicákról. Most valahogy nagyon át tudom érezni az én régi macskám „bujdoklási vágyát”. Én is antiszociális lettem kicsit. A barátaim hívnak ide-oda, és nincs kedvem. Gyakran a boltba menni sincs kedvem. Egyáltalán: embereket látni nincs kedvem. A szokásos napi sétánkat a Férjjel már késő este ejtjük meg. Minél kevesebb emberrel találkozom, annál jobb. Fáraszt a kommunikáció, nem fontosak már azok a dolgok, amelyekről kommunikálni lehetne. Félreértés ne essék, a gyerekről sem akarok beszélgetni. Egyáltalán semmiről nem akarok beszélgetni mostanában. Egyre többször gondolkodom a szülésen, körvonalazódik, mit és hogyan szeretnék, ez foglalkoztat most. Talán ezért is lettem ennyire befordult az utóbbi időben: lélekben készülök a szülésre.

Csütörtökön voltam a szülésznőnél konzultáción, neki azért kiöntöttem a lelkem. Nem hiába mondták már többen is, hogy ő az ország egyik legjobb szülésznője. Akció közben ugyan még nem tapasztaltam, de ilyen mértékű igazi empátiát nagyon kevés embernél láttam eddig. Beszél hozzá az ember, és látszik, hogy tényleg figyel, tényleg érdekli, amit hall. Egy ponton kicsit elsírtam magam (elég érzékeny témáról volt szó), és neki is könnybe lábadt a szeme. Nagyon kevesekben bízom meg, pláne nem elsőre, de ő közéjük tartozik.

Még első találkozásunkkor adott egy listát, hogy milyen könyveket érdemes (érdemes, és nem kötelező, nem ajánlott!) elolvasnom, azok közül az egyiket abszolváltam is (Ina May Gaskin – Útmutató szüléshez). A szülésznővel folytatott beszélgetések, a könyv és a saját érzéseim most mind ugyanarra az útra visznek, remélem, az vezet is valahova. Először a könyvről. Van benne egy rakás olyan dolog, ami az én gyomromat már megfekszi. A szülésnél jelen lévő egész család, a nagyobbik gyerek, aki premier plánban tanúja az eseményeknek, a dúlák hada, a szülés közben mellbimbót szájjal stimuláló férj, ezek a dolgok engem taszítanak. Ennél szemérmesebb vagyok. A férjem, a szülésznő és az orvos már tömegnek számít a szememben. A könyv stílusa sem mindig tetszett, ez a kissé kenetteljes, a szülést sárral és földanyával tálaló ősasszonyi lelkesedés távol áll tőlem. De mint minden ilyen jellegű olvasmányomnál, itt is szelektáltam, ezeket a részeket nagyvonalúan át is ugrottam.

A szülésznővel folytatott beszélgetés után a következőre jutottam. A legfontosabb számomra az, hogy ha minden rendben és jól megy, akkor hagyjanak békén. A férjem is csak készenlétben legyen ott, nem tudhatom, hogy mi lesz a pillanatnyi lelkiállapotom. Most úgy érzem, hogy nagyon szeretném, ha bent lenne a szülésnél, de nem biztos, hogy ezt akkor is így fogom gondolni. Ő mindenesetre biztosított, hogy azt fogja csinálni, amit mondok neki, és tiszteletben tartja a döntésemet. Szóval a lényeg, hogy egyedüllétet és nyugalmat szeretnék. Gyűlölök kiszolgáltatva lenni. Talán a magány (á la macska) segít, hogy minél kevésbé érezzem magam egy kiterített, széthajtogatott testnek, amiből valahogy ki kell szedni a gyereket. A férjemmel kettesben is nyugalmas lenne, most úgy érzem. A szülésznő időnként úgyis benéz, hogy ellenőrizze, minden rendben megy-e.

A másik, amit eldöntöttem, hogy nem kérek fájdalomcsillapítást. Nem, nem azért, hogy a szent szülést minél jobban átérezzem, és ne mulasszak el egyetlen összehúzódást sem. Azért, mert elhiszem, hogy tudok szülni, és azt is elhiszem, hogy ki lehet bírni a fájdalmakat. (Anyám szerint a szülésben az a fasza, hogy ugyan fáj, de lehet tudni, hogy csak pár percig fáj, aztán mindig van idő pihenni, aztán, amikor már egy egybefüggő fájdalom az egész, akkor már úgyis mindjárt vége.) Gátmetszést sem szeretnék. Megkérdeztem a szülésznőt, hogyan állnak ehhez, megnyugtató válasza az volt, hogy ha látják, hogy szükség lesz rá, akkor természetesen vágnak (ennek örültem), de általában nincs rá szükség, mivel hagyják a nőket olyan pózban és tempóban szülni, ahogyan nekik kényelmes. Ennek is örültem. Kérdésemre, miszerint szakadni szoktak-e náluk a nők, azt válaszolta, hogy felszíni hámsérülések szoktak lenni, de az nem igényel varrást, és pillanatok alatt begyógyul.

A szülés után szeretnék egyágyas szobában „lakni”. Rooming in van a kórházban, így a baba egész nap velem lehet, de többek tanácsára úgy gondolom, éjjelre elvitetem (megkérdeztem, megtehetem), hogy ki tudjam magam aludni.

Kiderülhetett már rólam, hogy nem vagyok egy természetanya, elég liberálisan gondolkodom. A szüléssel kapcsolatban nekem nem a természetközeliség a fő motivációm, hanem az, hogy hagyjanak mindent úgy csinálni, ahogy nekem kényelmes. Nem szeretnék orvosok, nővérek kényének-kedvének kiszolgáltatva, hanyatt fekve, szétfeszítve, felszerszámozva szülni. Az persze nem lehet kérdés, hogy bármilyen gikszer történik, a legutolsó szemponttá válik, hogy nekem mi a kényelmes. Ha császározni kell, hát császározni kell, nem fogok emiatt keseregni, ha egészségesen kiszedik belőlem a gyereket. Mert persze nem törvényszerű, hogy minden flottul menjen… Azért én mégis arra készülök, és nap mint nap megbeszélem a gyerekkel, hogy szépen, okosan, könnyedén fog megszületni.

Így okoskodtam ki a saját szülési tervemet, önként vállalt magányomban. Közben készül a gyerekszoba, már csak festeni és szőnyegezni kell… a következő posztnál talán már tudok feltenni fényképet is. Tényleg nagyon érzem, nagyon közelinek érzem már a lányunk érkezését.

Iphigenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?