12. hét
Végre-végre-végre túl vagyunk a genetikai ultrahangon, ami túlzás nélkül eddigi életem legnagyobb élménye volt (az esküvőm mellett, persze, csak még annál is nagyobb). Pedig elég kellemetlen élménnyel indult, a nővérke valamiért nem találta el a vénámat, és még jól meg is forgatta, húzogatta bennem a tűt, ami azt eredményezte, hogy a vérvétel is eléggé fájt, no meg utána egész nap úgy éreztem, hogy rohad le a karom.
Zöldnek még most is zöld, pedig az eset múlt szerdán történt. Ezt eléggé furcsállottam, mert olyan fehér, szinte átlátszó a bőröm, hogy még én is eltalálnám a saját vénámat, de annyira be voltam zsongva a ránk váró ultrahangtól, hogy nem mérgelődtem ezen. Szorongattam a férj kezét, és végre behívtak.
A doki különösen kedves volt, főleg, amikor megtudta, ki az orvosom (jó barátok). A gyerek hála Istennek teljesen tankönyvi. Tankönyvi pózban aludt, tankönyviek a méretei, és egyáltalán, a legtankönyvibb magzat, akit valaha láttam. (Segítek: élőben ő az első.) Még a szakember is megcsodálta. Egyszerűen nem tudtunk vele betelni, annyira gyönyörű. Az orvos néha átkapcsolt 4D-be, és készségesen magyarázott végig, mi micsoda, én meg csak feküdtem ott, és folyt a könnyem. Tudom, hogy sokan közületek már átélték ugyanezt, és biztosan emlékeztek, hogy milyen erővel önti el az embert a vegytiszta boldogság, amikor először hallja dobogni a kicsi szívét. Utálok ömlengeni, de erről lehetetlen másként beszélni.
A kis figuránk olyan mélyen aludt, hogy hiába kaparászott a doki a hasamon már vagy tíz perce, meg se moccant. Kérésre köhögtem párat: semmi reakció. (Remélem, ezt a jó alvókát megtartja a születése után is!) Ekkor a doktor úr elnézést kért, és jó erősen megkopogtatta a hasamat: a hatás nem maradt el, a kicsi felébredt, majd jól hátat fordított nekünk. Mintha csak azt mondta volna: elmentek ti a fenébe, olyan jól aludtam! Végül aztán csak sikerült minden oldalról alaposan megszemlélni, és mondhatom, hogy mint kismama elértem azt a szintet, ami mindig is nagyon idegesített a kismamákban, amíg nem voltam érintett: nevezetesen, hogy az én gyerekem a legtökéletesebb és a legszebb a világon, és egyáltalán nem érdekel, hogy még meg sem született. Ez az érzés szerencsére nem állandósult, az azért kissé ijesztő lenne. Mindig igyekszem magam felülvizsgálni, és megpróbálom a reakcióimat a legkevésbé idegesítő szintre redukálni, úgyhogy ez a hirtelen elszállás megrémített kicsit. (Persze azért valahol legbelül tudom, hogy tényleg az én gyerekem a legtökéletesebb, csak majd megpróbálom nem hirdetni.)
Az orvos egyébként megtippelte a gyerek nemét is, amit most nem árulok el, mert mi is azt az utasítást kaptuk, hogy ne vegyünk rá mérget, tehát nem biztos, csak eléggé valószínű. A következő, 18. heti UH után majd elárulom, és azt is, hogy bejött-e az első tipp. Mindenesetre a Férj már következetesen e szerint a tipp szerint beszél a kicsiről, mindig rá akarok szólni, de olyan boldog szegény, hogy nincs szívem elvenni a kedvét. Úgyis az lesz, hogy ha már biztosra tudjuk, azt tényként fogjuk kezelni, és természetesen mindkettőnk számára az a legfontosabb, hogy egészséges legyen. Hogy mindene megvan, azt már láttuk: az ujjacskáit meg is számoltam, és rúgni is ügyesen tud, már alig várom, hogy érezzem is. (Tudom-tudom, csak első alkalmakkor kellemes, ha gerincen rúgják az embert…)
Aznap még kétszer megnéztük otthon a kapott dévédét, és olvadoztunk, mint két hülye. Hihetetlen látvány. Az ember lát ilyet filmen, tévében, hall róla a barátaitól… de amikor a saját gyerekét látja – hallja először, hát az egész más. Megszemélyesül az a kis magzat. Innentől már nem egy elképzelt alak, akiről tudjuk ugyan, hogy ott van, de olyan valószerűtlen, hogy igazán bele se gondolunk… Innentől ő már egy személy a számunkra. Konkrét kis valaki, akit láttunk mozdulni, akit megzavartunk egy kicsit, akit felébresztettünk – csak a valódi személyeket lehet felébreszteni! Egészen másként gondolunk rá azóta. Én régebben is beszéltem hozzá néha, de csak úgy képzeletben, vicceskedve. Például megbeszéltem vele, hogy anyát szépen békén kell hagyni, nem piszkálni rosszullétekkel. Ezt be is tartotta. Vagy ha az agyamra mentek a hormonok, akkor odaszóltam, hogy kicsikém, tűnés a fejemből. De most már egész másképp szólok hozzá, és a Férj is szokott vele beszélgetni. Vagy csak rátapasztja a száját a hasamra, és „zümmög”. Ettől az egész méhem rezonál, ami nekem nagyon jól esik, remélem, neki is.
Az, hogy ő már nem „csak” egy imaginárius kis lény, hanem valaki, akit láttunk, hallottunk, az életem minden területére hatással van. A múltkor például azt álmodtam, hogy szoptatok (eddig nem álmodtam a gyerekkel), és valamiért csak a jobb mellemből jön tej. A mindennapi tevékenységek közben állandóan eszembe jut, hogy mi lenne, ha most felsírna, vagy csak ott szuszogna a kiságyban. Már elképzeltem, hogyan lesz berendezve a kis szobája, milyen színűek lesznek a falak (egyelőre a levendulakék és a halvány narancs tetszik nagyon). Persze babonából csak az utolsó hetekben fogunk bevásárolni, addig semmi gyerekre utalót nem veszünk, pedig néha nagyon csábítóak a kis puha ruhácskák: az ember úgy elképzeli, milyen helyes kis csomag lenne bennük a gyerek…
Tudom, hogy ez a poszt most kicsit csöpögősre sikeredett, remélem, hamarosan visszaállok a normál üzemmódba, legalább részben. Küzdök a rózsaszín köd ellen. Mára például beütemeztem egy jó alapos takarítást, mosással és vasalással egybekötve, ez talán kicsit lerángat a földre. Bár a Férj szerint most álmodozzak, mert kezemben a nyakig összeszart ordító gyerekkel a lakást uraló kupleráj kellős közepén már nehezebb lesz….
Iphigenia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
