Terhesnapló 9. – 18. hét
Nagyon kedves és kellemes héten vagyunk túl: nálunk nyaralt a kiskutyám, aki egyébként a szülői házban lakik, de néha el szoktam hozni, hogy világot lásson. A Férj erős ellenérzéseket táplál mindennemű kutyával szemben, több gyerekkori rossz tapasztalat és sok-sok kutyátlanul töltött év eredményeképpen. Kutyakérdésben hát nem illünk össze, bár a héten történtek megingatták elkeseredésemet, miszerint talán sosem lesz kutyánk. (Tudom-tudom: gyerek-kutya, ez a normális sorrend…)
Szóval itt volt az én édes kis tündérem, aki mindenkit levesz a lábáról, mert szép, okos, kedves, alkalmazkodó, tapintatos és engedelmes. Igazi mintakutyus. A hét elején még csak méregették egymást. Kiskutyám nagyon okosan rögtön konstatálta, hogy a Férjnél neki nem terem babér: az első két nap úgy telt, hogy nem szóltak egymáshoz. Szegénykém esténként egyszer-kétszer bepróbálkozott, közel merészkedett és a szép nagy gombszemeivel úgy nézett a Férjre, ahogy csak a kutyák tudnak. Hatástalanul: a Férj válasza a teljes közöny volt.
A harmadik napon azon kaptam életem párját, hogy kolbászt ad a kutyának. Hallottam egy bizonytalan „gyere ide kiskutyus” megszólítást, majd azt látom, hogy a Férj egy tízcentis darabot lóbál az eb nedves kis gomborra előtt. Eltekintve attól, hogy én mondjuk fel szoktam szeletelni a kaját a kis mohónak, éreztem, hogy jó úton halad az ügyünk. A negyedik napon közös sétára invitáltam a Férjet, amiből egy kiadós-fárasztó túra lett végül, izzasztó, ám annál élvezetesebb. (Ijedten vettem észre, hogy mennyire könnyen fáradok!) Simogatás a Férj részéről: két darab. Na, jó, nem is simogatás volt az, inkább kis dacos lapockaütögetés, és nem is tartott sokáig, de elkönyveltem, hogy Férj-kutya 0:2.
Az ötödik napon megtört a jég. „Kiskutya, gyere ide”- úgy öt darab. „Jé, ez idejön, ha szólok neki” – ugyanannyi. „Milyen okos kiskutya ez” – legalább 7-8. Simogatás – sok. Gyömöszölés – sok. Férj – kutya állás: 0:0 és 100 közötti pozitív egész szám, amely a 100-hoz közelebb van, mint a nullához. Megjegyzés, miután az ebet visszaszolgáltattam anyámnak: „De furcsa, hogy nem kopognak az aranyos kis körmei a padlón.” Micsodaaa? „Aranyos kis körmök”? Aztán a következő pofon, amikor megbeszéltük a hét élményeit: „Hát hogyan lehetne haragudni erre a kiskutyára, amikor olyan jól nevelt..? Mert terád legalább néha lehet, de őrá…?” Megvolt az egymásra találás, a kezdeti nehézségek ellenére nagyon jól sült el a próba-nyaraló kutty.
Azért is indult döcögősen ez a kutyaügy, mert első reggelen, amikor a kis hülye örömmel és farokcsóválva rohant felém, hogy jó reggelt kívánjon (nem a Férj, a kutya), én rögtön lehajoltam őt megsimogatni, a Férjnek szóló reggeli üdvözlő csók pedig csak ezután következett. Amit én ezért kaptam… Megijedt szegény, hogy anyám elveit vallom. (Aki szimbiózisban él a kutyával, és amikor rákérdeztem egyszer, hogy de hát miért van mindig az öledben a dög, folyton simogatod? Akkor ez volt a válasz: „Simogatom, persze, hogy simogatom. Kit simogassak? Hát apádat csak nem simogathatom.”) A Férj egyébként elég nehezen viseli a figyelemhiányt, úgyhogy a kiskutya egyfajta előgyerekként is funkcionált, rádöbbentve engem, hogy a nap minden percében alkalmazott multitaskingra lesz szükségem a gyerek születése után. Bár a Férj szerint én hülye vagyok, és ne hasonlítsam össze a kettőt, mert a gyerek az gyerek, és ha az vonja el róla, a Férfiről a figyelmet, az nem baj. Különben is, az ő figyelmét is le fogja kötni, míg a kutya csak az én dolgom. Ebben mondjuk lehet valami. Azért örültem az átmeneti kutyázásnak, mert így egy lépéssel közelebb vagyok ahhoz, hogy meggyőzzem a Férjet: a gyerek mellé kell egy kutya is. Majd.
A másik történés, nem is történés, inkább állapot, a rohamosan növő hasam. Számomra rohamos, talán mert egyre érzékenyebb. Hason fekvés nuku, misszionárius póz felejtős, és még a kismamanadrágot is legszívesebben letépném magamról. Vettem viszont pár leggingset meg jó nagy, ámde csinos lebernyegeket, úgyhogy megvan a nyári ruhatáram.
A misszionárius póz nagyon tanulságos volt a napokban. Nagyban végezzük házastársi kötelességünket az említett pozitúrában, mire egyszer csak bukfencezik egyet a gyerek. Mondom a Férjnek: „Te, nekem nagyon jó, tényleg, csak a gyereknek nem tetszik.” Ezután hiába próbálkoztunk mással, folyton röhögésbe fulladt, úgyhogy feladtuk. Először szólt bele az ivadék egy jó szeretkezésbe, és gyanítom, nem utoljára. Először volt köztünk érdekellentét, és gyanítom, ez sem utoljára. Bár egyelőre nincs alkupozícióban, azért illik rá odafigyelni…
Viszont másnap legalább már egész más megközelítésbe helyeztük a dolgokat. Hiába, semmi sem ugyanolyan, mint azelőtt. Egyébként egyre inkább akadályozó tényezők a melleim (még mielőtt: a képen nincs rajtam melltartó, és fekve különben is szétterül, ne tessék belekötni!), szexuális értelemben is, de egy ártatlan ölelés is okozhat kínokat, annyira érzékenyek. És nem szoktam meg a méretüket sem. Fura, hogy ahol eddig csak kis csinos halmok voltak, oda most nőttek valamik, amiket időnként arrébb kell pakolni, mert útban vannak. Nekem kicsit az is perverz, hogy bámulják a férfiak (persze eddig is bámulták, csak diszkrétebben). Egy kismama melleit bámulni? Na de kérem! (Seggem is van, miért nem azt bámulják? Az feltűnőbb is.)
A hormonok meg… Most épp nagyon kellemes a hatásuk, mint egy jófajta hangulatjavító, állandóan jó kedvem van. Random bőgésekkel tarkítva, egy telefonreklámon például minden alkalommal elsírom magam. Néha már akkor is, ha csak eszembe jut. Illetve szoktam még sírni azon, hogy mennyire szeretem a Férjet és milyen csodálatos, hogy gyerekünk lesz (ilyenkor a gyerekszülés hátrányai véletlenül sem jutnak ám eszembe!). Ja, meg a teliholdon is elpityeredtem a napokban. És az orgonaillaton. Szedtem is nagy csokorral, és most gyönyörködök benne. Szentimentálissá tett a terhesség, mit szépítsük.
Iphigenia
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
