Terhesnapló 10: Szeret engem az anyám?

31. hét

Néhány napja történt, hogy ismét kisgyerekké váltam. Rémes érzés volt. Ültem fent a padlásszobában az ágyon és potyogtak a könnyeim. Nem tudtam uralkodni az érzéseimen, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem az önsajnálat mocsarában.

De hogy jut oda egy majd negyvenéves, két és fél gyerekes, kiegyensúlyozott, boldog anyuka, hogy kisgyerekként zokogva ücsörögjön az ágy szélén? A válasz egyszerű, elég néhány napot együtt töltenie az édesanyjával. Máris feltörnek a régi sérelmek, a reflexek, a zsigeri reakciók és a félelmek.

Hurrá, nyaralunk, írtam a múlt héten. Ez még mindig igaz is, annyi változott, hogy anyám kisházából átjöttünk Münchenhez, ahol a férjével él. Itt van egy kényelmes, nagy házuk, a legfelső emeleten két vendégszobával, ahol aludni szoktunk, amikor itt vagyunk. Itt azonban kicsit minden más, mint mikor a kisházban vagyunk együtt. Igaz, hogy ott alig-alig van hely, egymás szájában élünk, de valahogy mégis elviseljük. Itt azonban van mindig még egy ember, egy idegen, akivel bár elég jó a viszonyunk, kölcsönösen kedveljük egymást, de anyám viselkedése itt azonnal megváltozik.

A vita, aminek sírás lett a vége, egészen apró dolgon pattant ki. Első reggel, amikor lejöttem, hogy megkezdjük az évek óta rituális, kávé-reggeli kört, kiderült, hogy nincs kávéfőző. Először nem is értettem. Persze, mintha mondta volna anyu, hogy elromlott, de gondoltam vettek másikat, vagy elővettek a szekrényből egyet. De nem, nem volt. Valahogy sokkolt a hír – utólag visszagondolva nevetséges egyébként – de annyira hozzátartozik ezekhez a nyaralós reggelekhez a komótos kávézás, hogy valahogy úgy éreztem, a világnak egyszerűen vége. Nincs kávé, akkor nincs reggel, akkor nincs nyaralás, akkor nincs semmi.

Felmentem a szobába leültem az ágyra és kitört belőlem a sírás. Hirtelen úgy éreztem, hogy anyám nem szeret. Ha szeretne és figyelne rám, tudná, hogy ez az apró reggeli rituálé számomra mennyire fontos, ha szeretne, lenne valami megoldása az instant kávén kívül – amit szívből gyűlölök. A kávéfőző nem anyagi kérdés náluk, egyszerűen a férjének nem fontos, én meg sosem vagyok annyira fontos, hogy valami miattam legyen valahogy. A fejemben a kávé idióta jelképévé vált a „rám nem figyelésnek”.

Aztán egyszerűen elöntöttek a feltörő sérelmek és fájt, rettenetesen fájt, hogy úgy éreztem, soha, de soha nem kerülhetek az első helyre anyámnál. Bármit tehetek, lehetek bármilyen simulékony, kedves, alázatos, jó, sikeres, bármi, de akkor sem leszek első a fontossági listán soha. A felismerés nem volt újdonság számomra, régóta tudom, hogy így van, de próbálok túllépni, megérteni, elfogadni, aztán vannak pillanatok, amik felszínre hozzák a sok elnyomott fájdalmat.

Hogy már hosszú évek óta nincsenek közös ünnepeink, hogy nem tölt be nagymama funkciót a családban, hogy semmilyen gyerekjáték nem várja az unokáit nála – mintha nem is lennének – hogy ha találkozni akarok vele, nekem kell mennem családostul, hogy ha Magyarországra jönnek mégis, akkor sem mi vagyunk a cél, mi csak legfeljebb az állomás vagyunk útban valamelyik fürdő felé és még sorolhatnám.

El sem tudom magamról képzelni, hogy ne a gyerekeim legyenek számomra a legfontosabbak. Bárkivel, bármikor szembemegyek értük, még a saját apukájukkal is, ha kell. Nála azonban azt hiszem sosem ez volt a sorrend. Ő mindig meg kell feleljen egy férfinak, így ha együtt akarunk vele lenni, nekünk is. Persze én nem érthetem, hogy ez milyen nehéz, hisz csak egy férjem van – ő háromnál tart, az együttélések számát meg sem tudnám mondani – és persze mindig áldozat. Ő alkalmazkodik a kapcsolataiban és tőlünk is teljes alázatot vár. Gyerekkoromban azt is megkaptuk, hogy miattunk nincs egy rendes kapcsolata, mert mi a gyerekei mindig tönkretesszük. Remek érzés volt.   

A családban én voltam az első gyerek. Úgy gondolom, vártak és szerettek a szüleim. Én voltam a megoldás a helyzetükre akkor. Aztán megszületett az öcsém, sokkal simulékonyabb természettel. A szüleim elváltak, és anyunak nehéz volt a két kisgyerekkel. Ráadásul én apás voltam, így szépen lassan egyre rosszabb lett a viszony anyu és köztem. Kamaszkoromra teljesen eltávolodtunk egymástól, nála a testvérem lett a kedvenc.  Közben apukám újraházasodott, ott is született egy testvérem, és apunál ő vette át a „kicsilányom” helyet a szívében. Én meg teljesen elveszettnek éreztem magam.

Aztán teltek az évek, okosabb, bölcsebb lettem, megtanultam kezelni a kapcsolatomat anyuval.  Úgy éreztem, hogy megbocsájtottam, ő pedig úgy gondolta, rájöttem, semmi okom nem volt haragudni. De lehet, hogy a szívem mélyén még mindig nincs minden rendben, mert én az alapvetően magabiztos és kiegyensúlyozott középkorú nő valahogy egész életemben a szüleim megbecsülésére hajtottam. De vajon miért olyan fontos még mindig, hogy mit és hogyan éreznek?

Persze ha éppen nem az érzelmi hullámvasút alján ülök, tudom, hogy szeretnek. De vajon szeretnek-e annyira, mint ahogyan azt én elvárom? Vajon ha igen, mi az oka, hogy mégis háttérbe szorítva érzem magam? Vajon miért van, hogy majd negyvenévesen anyám vendégszobájában kucorgok az ágyon és azon bőgök, hogy nem is szeret igazán?

Aztán az én csodálatos kamaszlányom fellopózott hozzám két szendviccsel, mert aggódott, hogy éhes lehetek. Hihetetlen megható volt. Persze megint elöntöttek az érzelmek, mert olyan mély szeretetet éreztem iránta és olyan mély szomorúságot, hogy vajon miért nem érzi ugyanezt anyám velem kapcsolatban.

Persze végül a dolgok elrendeződtek, anyuval kibékültünk – de előtte még egy kicsit kiabált velem azért, hogy hogyan hozhatom őt ilyen kellemetlen helyzetbe.

A következő napok egyre kellemesebben teltek, mostanra béke van az olajfák alatt. Beszéltem anyuval az öt szeretnyelvről is, mert a problémáink egy része itt gyökerezik, és persze megfogadtam magamnak – ismét – hogy én egészen másmilyen anya leszek. Azt hiszem, más is vagyok. Mert a szülői minta jelentheti azt is, hogy egyszerűen továbbvisszük a mintát, de akár azt is, hogy tanulunk belőle és igyekszünk nem elkövetni azokat a hibákat, ami nekünk magunknak nem volt jó.

ui.: Megpróbálkoztam meginni még az instant kávét is, de egy lapon nem lehet említeni az igazi eszpresszóval.  Brrrrr.

Mirca