24. hét

Vasárnap reggel álmosan ültem a nappaliban a kanapén.

Fél hét, úgy aludnék még, de nem lehet. A kicsi megszokta a felkelést, neki sosincs hétvége. A szerencsésebb napokon elég egyikünknek kelni, de most a nagylány erdei iskolába indul, még szendvicseket kell csinálnom, át kell beszéljük, hogy mindent bepakolt-e és rá kellene vennem, a bőrönd helyett sporttáskában vigye a cuccát. A gyerekek már megitták a kakaót, férjem kávét főz, még néhány perc csendes ücsörgés vár a kapkodás előtt. Simogatom az ölemben nyugvó apró gyerekfejet, aki nagy zöldeskék szemekkel néz rám.

- Ana. Szejetjek.

Csak így, egyszerűen, de annál meghatóbban.

Aztán bevillant, hogy anyák napja van. Ezt ő nyilván még nem tudta, de mégis a legszebb ajándékot kaptam tőle. Egy percre elmerültem ebben a lassú, nyúlós, ragacsos, meleg reggelben, ahol a kisfiam áhítattal mondja, hogy szeret, ahol a nagylányom még nyugodt, álmos kismacskaként gömbölyödik össze a kanapé sarkában, és ahol isteni kávéillat száll. Csodálatos, tökéletes pillanat volt.

Tudom, hogy nem marad így sokáig, tudom, hogy mindjárt beindul a reggel, mindenki fejvesztett kapkodásba kezd, lökdössük egymást az egyetlen mosdónál, összeveszünk kicsit, felöltözünk, átöltözünk, megpróbálom rávenni a lányomat, hogy vegyen pulóvert, lecserélem a fiam lefogkrémezett felsőjét, megpróbálok ruhát találni magamra, a férjem pedig egyre hangosabban mondogatja majd, hogy igyekezzünk.

Szóval elindul a nap, ami látszólag semmiben nem különbözik egy átlagos naptól, de mégis néhány szó valahogy más értelmet nyer ma. Anyák napja van. Ez nem jelent nálunk semmi különöset, ugyanúgy ahogy a gyereknap sem, névnapot nem tartunk, nincs Valentin-napozás, nőnapra nem várok virágot, a húsvét és a télapó mindössze egy kis minőségi csokit jelent. Csak a születésnapok és karácsony számít nálunk ünnepnek.

Én annak örülök, ha minden nap egy kicsit anyák napja van, ha nem csak az év egyetlen napján enyém a figyelem, ha cserébe azért, hogy egyszer az évben virágot kapjak, nem kell az összes többin házicselédnek lennem. A gyerekeim szeretnek, efelől kétségem sem lehet, számtalanszor, számtalan módon a tudomásomra hozzák, nincs szükségünk ennek külön megerősítésére egy adott napon. Na, jó, azt be kell valljam, az anyák napi ünnepségeken mindig könnyekig hatódom.

Szóval ültem a kanapén, ölemben 14 kilónyi tömény cukisággal, aki biztosított a feltétlen szeretetéről. Én meg próbáltam eltenni a pillanatot magamnak, hogy akkor is emlékezzek erre amikor jön a „nemszeretlek” korszak, amikor majd ő is megpróbál dühében magára haragítani, gorombaságokkal és átkokkal, mint a nővére tette és mint én tettem a saját anyámmal anno.

Aztán némi kapkodással és egy kis idegeskedéssel később a nagylányom megölelt, boldog anyák napját kívánt elmondta, hogy ő is szeret, majd táborozni indult.  Istenem, ő meg már kész felnőtt.

Mire a legkisebb is felnő, már unokáink is lesznek, mindig lesz gyerek a háznál.

ui.: Egyébként köszönöm jól vagyok, már csak a köhögésnek kellene megszűnnie. A vérnyomásom rendben, az epém békében. A kisleány elképesztően aktív, nem is tudom alszik-e egyáltalán. Az UH-n meg sem lehetett mérni, mert folyamatos mozgásban volt. De hogy az élet egy pillanatra se legyen unalmas, a nőgyógyász szólt, hogy kaptak egy körlevelet a kórházban, miszerint ellenőrizni fogják a vizsgálatoknál, hogy a beteg igényjogosult-e, én meg nem vagyok. Úgyhogy most ő sem tudja mi legyen, mindenesetre az esetékes vérvételt próbáljam meg a háziorvosnál elintézni. Na, most akkor van-e szabad orvosválasztás? 

Mirca