Amikor az első gyermekemet vártam, huszonöt éves voltam. Nagyon hamar rájöttem, hogy terhes vagyok, és bár meglepődtünk, de nagyon örültünk a férjemmel. Akkor már egy ideje ugyanahhoz az orvoshoz jártam, aki többször elmondta, hogy úgy látja, nagyon nehezen fogok teherbe esni, ne aggódjak, és akkor jelentkezzek, ha egy-másfél év alatt sem sikerül. Nos, a gyerek a nászéjszakán fogant. Egyből egy. Nem bántuk, hogy ilyen gyorsan összejött, bár úgy hittük, lesz még némi időnk anyagi tartalékokat gyűjteni.

Magát a terhességet hihetetlen természetesen éltem meg. Nem volt semmi fakszni. Nem vagyok egy kifejezetten csajos csaj. Világéletemben fiúkkal éreztem jól magam, legóztam, fára másztam, nem sminkeltem magam, nem jártam magassarkúban, sosem volt még műkörmöm, sőt, nehezen találom meg a hangot a nőkkel – főleg ha többen vannak, nem tudok csacsogni, és nem bírom az intrikát és mások kibeszélését. Jobb szeretek fiúkkal dolgozni, imádok sportot nézni, mindenféle sportot kipróbáltam már, remekül tájékozódom és olvasok térképet, még a szakmám is férfias.

A terhességet olyan nőcis dolognak találtam, ezért valahogy nem merültem el benne. Mindössze két nadrágot vettem – az is kertész volt, végig dolgoztam, szerencsére probléma nem sok adódott egy kis reggeli rosszulléten és a diabéteszen kívül. Gyerekholmikat nem nagyon tudtunk venni – anyagi források híján, egy szobánk volt összesen, úgyhogy a bútorozás sem adott feladatot. Szóval eltelt a kilenc hónap, nagyjából eseménymentesen, mindössze némi UH-s ijesztgetéssel, ami azért elég durvára sikeredett – a gyerek feje kicsi, valószínűleg értelmi fogyatékos lesz, na meg vesetágulata is van – mondta egy rezignált UH-s, de végül megszületett a lányom makkegészségesen. Valahogy utólag úgy éreztem, hogy felkészületlen voltam, egyszerűen csak megtörténtek a dolgok velem.

A második terhességem máshogy alakult, de persze nem egészen úgy, ahogy azt elképzeltem. Mindig volt egy hiányérzetem az első terhességre gondolva, úgy gondoltam, hogy nem éltem meg igazán. Nem éltem meg úgy, ahogyan azt általában a nők megélik, sebaj, majd a következőnél odateszem magam.  Közben eltelt röpke tíz év, úgyhogy volt időm töprengeni.

Sok minden történt a tíz év alatt, a csinos, helyes fiatal lányból, asszonyság lett. Se csinos, se helyes nem voltam már. Cserébe egyetemet végeztem közben, karriert építettem, anyagilag megerősödtünk.

Nagyon örültünk mikor kiderült, hogy ismét terhes vagyok, bár kicsit lassan jöttünk rá. Kettőből kettő. A munkahelyemen nagyon sok szülőkorú nő vett körül, akiknek mind kinézett már egy bébi, de mégis én kezdtem meg a sort, én, akire senki sem számított – tulajdonképpen szinte már én sem.  Se olyan fiatal nem voltam már, mint a többiek, gyerekem is volt már a többiekkel ellentétben.

Az első néhány hónap fizikailag nagyon megterhelt. Folyton rosszul voltam – annyira, hogy kezdetben terhesség helyett gyomorfekélyre gyanakodtam, a férjem meg folyton aggódott. Aztán túllendültünk az első nehézségeken és elkezdtem élvezni a dolgot. Vettem néhány csinos terhesruhát – na nem túl sokat, mert még mindig nehezen költök magamra, jártam néhány bababoltban is, de az árak láttán majd hanyatt estem.

Fura dolog történt azonban velem. Elkezdtem hihetetlenül jól érezni magam a bőrömben. Valahogy szebb lettem, csinosabb, ragyogóbb. Határozottan jót tett a terhesség, amit a környezetem vissza is jelzett. Igyekeztem átszellemülni, megélni a terhességet, bármit is jelentsen ez. Nem ment könnyen, nem is sikerült igazán, viszont sosem éreztem magam talán annyira nőnek, mint akkor.

Majdnem végig dolgoztam megint – addig, amíg a nyolcadik hónap elején az orvosom rám nem parancsolt, hogy pihenés. Szerencsére a diabétesz ezúttal elkerült, mindössze a hátfájás kínzott meg.

És most itt a harmadik. Minden szempontból a legnehezebb. Nem vagyok teljesen egészséges, epekövem van, rossz az emésztésem, sokat vagyok rosszul, állandóan fáradt vagyok, attól tartok többet nyavalygok, mint eddigi életemben összesen. Az utóbbi években komoly energiákat fektettem a nőiségem megtalálásába. Sokat fejlődtem, igyekeztem elfogadni magam, megtanultam sminkelni – bár nagyon ritkán teszem –, van már „szépcipőm”, vettem néhány nőies ruhát magamnak, és  próbálok nem kemény lenni. Próbálom elfogadni, hogy én is lehetek gyenge, elesett, szorulhatok segítségre. Szóval bizony nyavalygok, ha úgy érzem. Még nem egészen megy jól, de elindultam az úton.

Azonban egyelőre még nem hiszem el igazán, hogy terhes vagyok. Bár a fizikai része kínoz, de a lelki ráhangolódásom még nem történt meg. Kell ez a kilenc hónap, nem csak a babának a fejlődésre, hanem az anyának is.

Mirca