Erre hétre nagyon klassz témát találtam magamnak, de az élet ismét felülírta az elképzeléseimet. Az utóbbi pár napunk ugyanis nem másról szól, mint a betegségtől való félelmünkről és a mindent betöltő aggodalomról, a pánikról, elsősorban is a férjeméről.

Én betegségek terén – is – igen kemény nevelést kaptam. Csak ridegtartásként tudnám jellemezni a dolgot. Nálunk nem volt nyavalygás, istápolás, ágy mellett virrasztó anya. Hatéves koromban, amikor fejfájásra panaszkodtam, a válasz annyi volt, hogy egy gyereknek márpedig nem fájhat a feje. Mi tagadás, megkeményedtem, mára hihetetlen módon vagyok képes palástolni minden fizikai fájdalmat, hárítok automatikusan, ha valaki ápolni akar és az utolsó pillanatig nem hiszem el, hogy nem vagyok ura minden esetben a testemnek, hogy például minden igyekezetem ellenére képes vagyok elájulni, vagy nem minden esetben tudom legyőzni a hányingert. Hát igen, nem egy leányálom egy kontrollmániás élete.  Sajnos a környezetemmel szemben is elég kemény tudok lenni, de nem szívelem a rinyálást, ami viszont a férjemnek elég jól megy. Az a típus, aki már egy egyszerű náthától is odaadóan szenved vagy akkorát és olyan hosszan tud ordítani, ha beüti valamijét, hogy aki hallja, azonnal emberhalált vizionál. Persze ápolom őt ilyenkor, de azért bevallom, elhagyja a számat néhány epés megjegyzés.

Ez a különbség köztünk azonban a gyerekeink betegsége, sérülése kapcsán is jellemző ránk. Kettőnk közül bár én vagyok a szorongó – úgynevezett generális szorongással küzdök több mint húsz éve – de ugyanakkor éles helyzetben nem esem pánikba – vele ellentétben. A hétköznapokban úgy működünk, hogy én vizionálom előre a lehetséges veszélyhelyzeteket, felkészülök, óvintézkedéseket teszek, viszont, amikor bekövetkezik valami betegség, baleset velük, akkor tudom, mit kell tenni, a lehető legnyugodtabb maradok, hiszem, hogy el tudjuk hárítani a vészt és megtaláljuk a legjobb megoldást. A férjemen azonban ilyenkor előjön a rettegés. Nehezem uralkodik az aggodalmán. Minden egyes problémánál, legyen az akár egy láz, egy nátha, éveket öregszik.

Még értem is annyira aggódik mindig, hogy neki a terhesség az hihetetlen stressz. Már harmadszorra kell végigélnie velem, és ahogy nekem is egyre nehezebb, úgy ő is egyre rosszabbul éli meg.

 A lányunkkal tulajdonképpen nagy szerencsénk van. Hihetetlen ritkán beteg. Olyannyira, hogy megállapodást kötöttem vele, hogy ha egész évben nincs hiányzása a suliból betegség miatt, akkor én igazolom neki év végén a három napot. Mindezt az után, hogy panaszkodott nekem, hogy mennyire igazságtalan, hogy a többiek folyton hiányoznak, ő pedig sosem, én meg nem akartam, hogy szimuláljon vagy pszichoszomatikusan legyen valami baja. Kemény kiscsaj, és bár alig-alig beteg, de azért a baleseti ügyeletet megjártuk néhányszor.

A fiam is stramm kiskölyök, viszont betegségek terén valamivel rosszabbul állunk nála. Kezdve a csecsemőkori tej-, tojás- szója allergiájától, amitől már három hónaposan begyulladtak a belei. A vérvételeknél a férjem ki kellett menjen, mert nem bírta elviselni, hogy szegénynek csak a fejéből lehetett vért venni. Persze tudom, hogy ha én nem lettem volna ott, akkor állta volna ő is a sarat.

A baleseti ügyeletet a fiammal is megjártuk már néhányszor, és gyanítom, még fogjuk is, de szerencsére alapvetően ő sem beteg sűrűn. Azonban kruppos. Ez egy elég rémisztő probléma. A vírus, mitől más torok- vagy mandulagyulladást kap, nála gégegyulladást okoz. Ilyenkor ugatva köhög – ez az első jel – aztán hajnalban befullad. Duzzanat keletkezik, a légútja beszűkül, és egyre nehezül a belégzése.

Az első alkalommal tulajdonképpen szerencsénk volt. Egész nap gyanús volt, hogy a gyerek nincs jól – pedig nem lázas ilyenkor – és magunkközé fektettük. Ez minden beteg gyereknek kijár nálunk. Hajnalban arra ébredtünk, hogy nehezen vesz levegőt. Nem tudom, hogy, ha a saját szobájában lett volna, mikor vesszük észre, hogy baj van. Belegondolni is rossz.

Aztán az is szerencse volt, hogy hamar rájöttünk, hogy ez krupp lesz – vagy talán mégsem hiába a sok olvasgatás a neten. Nem beszélve arról a szerencséről, hogy volt otthon krupp elleni szteroidos kúp. A gyerekorvos írta fel korábban, biztos, ami biztos, mi pedig kiváltottuk, biztos, ami biztos. Szóval az első alkalmat viszonylag könnyen átvészeltük.

A második alkalom valamivel nehezebb volt, utána a gyerekorvos pulmonológushoz küldött minket, aki miután egyetértett a krupp diagnózisával, nagyon komolyan azt mondta, hogy anyuka, a krupp veszélyes, bele is lehet halni. Ha a gyógyszer és a hideg pára nem segít, azonnal mentőt kell hívni. Ijesztő volt.

Tegnap éjjel ismét rohama volt a kicsinek. Hajnalban köhögni kezdett, amitől ismét bedagadt a nyálkahártya, ettől nehezebben kapott levegőt, amitől még jobban köhögött és egyre rosszabbul lett. Megkapta gyógyszert, a férjem kiült vele a nyitott ablakba, de most nagyon nehezen lett jobban. Kicsin múlt, hogy életünkben először nem hívtuk a mentőket vagy az éjszakai ügyeletet.  A férjem egyáltalán nem aludt már éjszaka. Csak figyelte, hogy minden rendben van-e.

Olyan nehéz dolog ez nekem. Hogy mi az a pont, ahonnan már nem tudom megoldani a problémát. Hogy mikor kell komoly segítséget hívni. A férjem talán hamarabb elér ide, de hihetetlen mód bízik bennem. Minden hasonló helyzetben azonnal követi az útmutatásaimat. Remélem, hogy soha, de soha nem lesz olyan érzésem, hogy későn cselekedtem.

Ma, ahogy az orvosi rendelő előtt vártunk, a férjem azt mondta, hogy iszonyatosan retteg, hogy a következő gyereknél újra végig kell élnie minden gyerekbetegséget. Nem tudja, hogyan fogja újra bírni a lázas csecsemőt, a fejre eséseket, az egyéb problémákat. Idővel nem hogy rutinosabb lenne ezekben, hanem inkább minden alkalommal egyre többet öregszik bele.

Több gyerek, több betegség, több félnivaló, nagyobb esély a problémákra. Persze optimista emberek lévén nem a félelem tölti ki a napjainkat, de egy-egy probléma kapcsán azért elgondolkodunk. És persze tudjuk, hogy másokat sokkal nagyobb nehézségek sújtanak, és hálát adunk, akinek csak lehet, hogy csak ennyi bajunk van, de nekünk ez is épp elég és minél idősebbek vagyunk, minél több a gyerekünk, annál nehezebben éljük meg.

És egyre jobban értem apukámat, aki annyira retteg a problémáktól, elsősorban a balesetektől, hogy nem nagyon mer vigyázni az unokáira. 

Mirca