28. hét
Kacagányok
A minap a kertben játszottunk. Icipici kertünk van, egy társasház aljában, de egy kis délutáni játékra tökéletesen elég. A móka általában valamilyen labdázás, kacsacsőrözés, „amerikai foci” vagy az utóbbi időben egy kis birkózás. Én így a hetedik hónapban már inkább csak nézem őket a kerti székből, de így is nagyon szórakoztató.
A kicsi erősködik, le akarja dönteni a nagyot, ami sokszor sikerül is neki, mert a nagy annyira nevet, hogy szinte összerogy. Vagy épp a kicsi el akarja kapni a labdát, de még kis ügyetlen, vagy eldobja, de időnként a saját háta mögé esik, vagy, hogy minden dobás vagy rúgás után bemutat egy művészien kivitelezett műesést – tiszta olasz foci. Nagyokat kacagnak, én pedig tiszta szívből nevetek velük együtt.
Szóval a minap is épp így történt, én ültem, ők játszottak, bohóckodtak, és közben azon tűnődtem, hogy világ legszórakoztatóbb dolga bizony a gyerek. Ez egy olyan tapasztalás számomra, mióta gyerekem van, amit korábban sosem gondoltam. Azt mindig éreztem, hogy jó lesz, hogy boldoggá tesz majd, ha gyerekem/gyerekeim lesznek, még azt is állítottam, hogy ez nekem menni fog, de arra, hogy ennyi szívből jövő nevetést köszönhetek majd nekik, ebbe sosem gondoltam bele.
Sajnos, ahogy felnövünk, lassan elfelejtünk nevetni. Állítólag a gyerekek még majd négyszázszor nevetnek naponta, de mire felnőnek, már csak napi 15-20 alkalom marad. Szomorú. A vállunkat nyomasztja az élet súlya és sokszor már inkább csak kínunkban nevetünk.
Alapvetően a férjem is és én is vidám emberek vagyunk. Ő a sokat, harsányak nevető, én a mosolygós fajta, ritkán nevetek hangosan. A lányunk imád nevetni, már-már sportot űz a nevetésből. Amikor kisebb volt és egy komolyabb hiszti után kérdeztem, hogy mit tehetnék, hogy hamarabb kijöjjön abból az önkívületi állapotból, amibe ilyenkor kerül, azt javasolta, hogy csiklandozzam meg. Csiklandozzam, hogy nevessen, mert akkor felszáll a lila köd és minden a helyére kerül. Most meg naphosszat showderklubot néz, és a csukott ajtó mögül is jól hallgató a kacagása. A kicsi már most igazi bohóc. Szívesen produkálja magát, hogy mindenki nevessen. Mindkettő igazi kacagány.
Szóval kint voltunk a kertben és játszottunk – én is kaptam egy két passzt a székben – és nevettünk. Hangosan, jóízűen. Olyan, de olyan jó volt és még olyan, de olyan sokáig jó lesz. És minél többen vagyunk, annál nagyobb a buli. Így tartanak a gyerekeim fiatalon és jókedvűen.
"Az élete során az ember elfelejt nevetni. A gyerekek még naponta 400 alkalommal kacagnak, a felnőttek azonban csak nagyjából húszszor, a holtak pedig egyszer sem. A tendencia tehát egyértelmű: aki nevet, annak több ideje van hátra az életéből."
( Eckart von Hirschhausen német orvos)
Mirca2
