Kisiskolásként hozzászoktam, hogy a fekete-fehér összeállítás kötelező az ünnepségeken. A klasszikus színpáros, olykor némi szürkével vagy barnával kiegészülve, a flancos rendezvények öltözetének alapszíne.
Ellenben az élénk, vidám árnyalatokat a hétköznapi, laza, nem ritkán kihívó ruhadarabokkal azonosítják. Nem kevés örömünkre ezeket a szabályokat soha sem vésték kőbe. Íme, a bizonyíték.
A fekete-fehér-szürke triász nem csak az ünnepi alkalmakon jelenik meg, hanem bármelyik rock koncerten. Szeretik az ember lányát virágokba és édesebbnél cukibb mintás holmikba burkolni, ha épp babát vár – a klasszikus, romantikus stílus kedvelői legnagyobb örömére, a laza, vagány kismamák bánatára. Hála néhány divattervezőnek, akiket Vivienne Westwood munkássága inspirál, már pocakosan is válogathatunk áttetsző, sejtelmes anyagú ruhák, kemény üzenetet közvetítő nyomott mintás felsők és lábra cuppanó nadrágok között. Most, hogy a dohányzás tabu a szórakozóhelyeken, akár Tankcsapda koncerten is tombolhatunk. Persze csak módjával.
Másnap pedig irány a munkahely, a szokásos pingvinszerelés helyett válasszunk színes darabokat. A felsőtesthez lazán simuló, derékig érő, a szoknyába, vagy nadrágba tűrt, vagy azt felül néhány centiméternyit takaró ruhadarab. Így szól a blúz definíciója. Sehol sem olvashatjuk, hogy csak egyszínű fehér vagy fekete, esetleg hajszálcsíkos lehet. Ne féljünk tehát adott esetben egy pink pöttyös darabtól, ha azon akadt meg a szemünk. Így nyár felé közeledve pedig lapozzunk tovább a hosszú ujjú ingeken, és vigyünk inkább ujjatlan blúzokat, elegáns szabású topokat. Bátran viseljük a piros korall árnyalatát és a pink élénk tónusait, a tavaszi-nyári kollekciónak ezek a divatszínei. Így garantáltan elhangzik a blúzra hozott példamondat: „Az igazgató észrevette, hogy milyen csinos az új blúza a kolleginának.”
Bodor Adri
