„De komolyan, egy ronda tárgy fontosabb mint én?” - kérdezte valamelyik gyerekem, amikor hisztérikusan kikaptam a kezéből valami cuccot, fél másodperccel a végső megsemmisülés előtt, és utána még egy ideig visítottam, hogy DE EZ FONTOS, ne tedd tönkre. El is morfondíroztam: má hogy lenne fontos? Aztán leesett: a legközelebbi szétcibált párnahéjnál már tudtam a megoldást.
„Ez nem egy párnaciha igazából ám. Hanem egy időgép.”
Az. Megfogom és egy pillanatra egész máshol vagyok. Visszavisz valahová, valamikorba, valakik közé. Minél fontosabb volt a valahol, valamikor, valakik, annál görcsösebben szorítom a nyomorult párnacihát, ronda vázát, kikopott hímzést, fülevesztett mackót, divatjamúlt kardigánt.
A jó időgép nem lök át sokáig, épp csak pár másodpercre, ahogy felzeng egy húr egy hangszeren, egy pendülésnyi időre pattansz át a másik idősíkra, de kellően erős érzelmekkel. Pontosan látod a valaholt, a valakiket, tudod, milyen év, évszak, napszak van épp akkor.
Szegény kölyök, persze neki fogalma sincs, hogy a nyamvadt bocistányér ha eltörik, akkor mennyivel nehezebb egy pendülésnyi időre visszamenni mondjuk a nyolcadik szülinapomra, a nagymama konyhájába, vagy viszontlátni a Kormit, aki a végén lefetyelt belőle.
Sajnos az időgépeknek van egyfajta kopása, főleg ha rendszeresen használnánk őket. Ha befogjuk a tárgyakat egy új szerepre , akkor lekopik idővel róluk az időgép-máz. A nagyszüleim ágyneműjét egy ideig ahányszor felhúztam, láttam őket, az ágyat, a szobát... aztán egy idő után titokzatosan közönséges ágynemű lett belőlük, legfeljebb azt látom, hogy valaki már megint leöntötte teával. A tárgyak belesimulnak az új környezetbe, és onnantól semmiféle különleges rezdülést nem idéznek elő.
Az időgép-tárgy olyasmi, mint Terry Pratchett Hosszú Föld-könyveiben az „átlépő”: aki nem olvasta, ez egy olyan szerkentyű, amivel más világokba lehet átmenni egy pillanat alatt, de csak annak működik, aki saját kezűleg fabrikálta. Az időgép-tárgy is csak annak működik, aki látta, kézbe fogta abban a bizonyos helyzetben. (Persze vannak különleges időgép-tárgyak, amik eltérően, de több generációnak is működhetnek. Az elszáradt menyasszonyi csokor: ha a nagymama fogta kézbe, egy virágarcú ifú lányt és egy daliás, katonaruhás ifjút látott a pillanatban. Ha az unoka vette elő, egy meghatott öregasszony jelent meg otthonkában, aki párás szemmel emlegette az esküvőjét...)
A legközönségesebb időgép persze a fénykép: érdekes módon nem azonnal, és nem mind. Néhány ikonikus darab, valami Fontos Eseményről, vagy éppenhogy, egy Mindennapi Pillanatról, amit általában nem fényképez az ember. És pont ettől visz vissza oda, ahova kell.
Időgépet birtokolni nagyszerű, de viszonylag kevés elég belőlük. Máskülönben egyszer csak egy olyan fura térben találod magad, ami tele van megfagyott régi pillanatokkal, amik eltakarják előled azt, ami éppen történik veled, azokkal együtt, akiknek ez bizony csak randa váza, kopott hímzés, meg fülevesztett mackó, esetleg egy rakás kép, ahol senki arca nem ismerős. Én kezdek belenyugodni, hogy az időgépek által oly becsben tartott pillanatokat többnyire az úristennek se tudom átadni az ifjúságnak, miközben nekik is megvannak a saját fülevesztett mackóik, törött fakardjaik, bocistányérjaik, és jaj neked, ha ki mernéd dobni.
Vakmacska
