Sok csecsemőt láttam a napokban, nosztalgiázni kezdtem. Milyen rég volt az enyém is ekkora, hogy repül az idő és a többi unott frázis. Még most is érzem azt a kótyagos, elájulok, olyan fáradt vagyok érzést. Emlékszem a hosszú sírásokra és a kétségbeesésre is, hogy mikor, hogyan lesz ennek vége?!
Aztán itt egy kommentben tanácsot kaptam a síráshoz (köszönöm!), és úgy gondoltam, tanulságos megosztani a fejleményeket, hátha másnak is megingatja az önbizalmát pár kiadós ordítás. Utólag látom és kimondhatom: többemberes baba volt a fiam, nem aludt, fájt a hasa, sokat sírt, nem lehetett letenni, feszült volt és nehezen alkalmazkodó. Kivizsgálták, teszteltünk (mindennemű tejtermék megvonással) allergiára, gasztroenterológusnál jártunk, nem találtunk szervi bajt. Lehet, hogy érzett feszültséget arról, amit még mi sem tudtunk, de nem tudhatom biztosan az okot. Azt tudom, hogy sírt. Evett-sírt-evett, néha beájult. Tudom, hogy nagyobb volt az alvásigényem, mint az övé. Kivoltam, mint a liba, de ő nem volt tekintettel rám, csak sírt. És mi volt a segítség? Hogy múltak el az órákon át tartó keserves bőgések?
Próbáltunk minden szert hasfájásra, javított a hascsikaráson. Rengeteget kötöttem kendőben magamra, napi 1-2 órát sétáltunk így a friss levegőn. Akkor sem sírt. Határozottan javult a helyzet. Hintában pihent akár fél órákat is. De amikor már ezek sem segítettek, jöttek a sírások. Este, éjjel, alvás helyett. Betettem az ágyába, mert már semmit nem tudtam tenni, és potyogtak a könnyeim. Aztán elolvastam egy könyvet, dehogy egyet, az összes létező könyvet a témában, de ez a más szemlélet nálunk működött végül: Dr. Aletha J. Solter: A bölcs baba - útmutató a gyerekekhez, a fogantatástól két és féléves korig. Ekkora minden előítéletem a szemétdomb legalján volt már, nem érdekelt, hogy agykontrollos, nem érdekelt semmi béna szöveg. Elolvastam gyerekkel a mellemen és kipróbáltam, amit át tudtam emelni belőle.
A könyv alapja nagyon-nagyon leegyszerűsítve, hogy a kisgyerekek fel tudják dolgozni a stresszt, ha hagyjuk nekik. Bármit stressznek vehetünk, amivel a baba találkozik, megszületés, éhség, álmosság, anyahiány, stb… És a csecsemők ezt a feszültséget sírással vezetik le. Ekkor már éreztem, helyben vagyunk, én is azt láttam, hogy csak feszültség a sok ordítás a gyerekemnél.
A könyv tanácsára mertem sírni hagyni a babát. Eleinte ugye letettem az ágyába, mert engem rettentően kétségbe ejtett a sírása. Aztán megtanultam elfogadni, hogy neki erre szüksége van. Elég hamar eljött az a menetrend, hogy mikor sírva fakadt, karba vettem, elmondtam neki nyugodt hangon, hogy itt vagyok, ölelem, ha szeretne, sírhat. És mily meglepő, sírt. Csak az én hozzáállásom változott. Nyugodt voltam és türelmes, már tudtam, hogy nincs semmi baj. Nem mondom, hogy ezután nem sírt, de kerete lett a dolognak. Elkezdett ordítani, megöleltem, eleinte elerősödött a hangorkán, bőgött-bőgött, de utána, mintha kicserélték volna. Elnézést a hasonlatért, mint egy gyomorrontásnál egy kiadós hányás után. Még csak nem is szipogott, nézelődött, hozzám bújt és mosolygott! Annyira nyugtató volt a sok ringatás, csitítgatás után rájönni, hogy nincs ezekre szükség. Nyilván ringattam a csecsemőmet, de nálunk a sírásra nem az volt a válasz, hogy: „ssss” és séta fel-alá a lakásban, hanem egy kiadós bőgés.
Az járt végig a fejemben, hogy remélem, ha felnő, akkor is tud majd sírni, hogy olyan férfi lesz, aki könnyeken keresztül vezeti le a feszültségét, nem agresszióba fojtja vagy alkoholba… Így könnyebb volt túlélni ezeket a szeánszokat. Eleinte napi kettő volt, szép lassan lecsökkent egy esti sírásra, és olyan egyéves kora környékén szinte teljesen elmúlt.
Hol tartunk most? Egy eleven, nyitott, barátságos, kedves, beszédes, okos, akaratos, dacos majdnem kétéves égedelem a fiam. Ha testi fájdalom éri, néha sír. Keveset. Ha fél vagy szomorú, sír egy kicsit, nem többet, mint más. De otthon, amikor ketten vagyunk és mondom neki, hogy szabad sírni, olyankor beleül az ölembe, kiereszti a hangját, a könnyeit, és sír. Úgy ahogy csak a gyerekek tudnak, őszintén, mindent kiadva, mintha ez lenne az egyetlen fegyvere a számára még érthetetlen világban. (Ez és a „nem” szócska…) Utána megpuszilgatom és megy a dolgára, nyugodtan és vidáman. Megdöbbentő még mindig számomra. Egy-két hetente van még ilyen nála. Ilyenkor mély és bensőséges a kapcsolatunk. Olyan jólesően bizalmas.
Tudom, az, hogy egy gyerek sír nem különleges, de az az, hogy már tudom, hogy ő így kezeli a feszültséget. Látom, hogy nem frusztrált, hanem kiegyensúlyozott, boldog, nyitott. Egyáltalán nem ilyennek indult, tudom, hogy a hozzáállásom és elfogadásom változtatott rajta.
És kedves nagyik, idősek, szomszéd nénik! Ne sissegd le a gyerekem, hogy „nem szabad sírni”
„Egy ilyen nagy gyerek már nem sírhat”
és a kedvencem:
„A fiúk nem sírnak!”
De, kérem, nálunk igen, szabad sírni, elfogadtam. Egyébként figyeljétek meg, mennyire tiltakoznak ez ellen az emberek. Figyelem most már másfél éve, és ijesztő, hogy mennyire félnek a felnőttek a sírástól…
Pirosbetli
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
