Mindenki hallott, olvasott az elmúlt napokban arról az esetről, mikor egy szoptatós anyukát kiküldtek egy Mekiből. Az, hogy erről, meg a nyilvános szoptatásról – meg az ezt követő tüntetésről – mi a véleményem, lényegtelen, mert ennyi cikk, hozzászólás, panasz után már a könyökömön folyik ki, nem érdekel, hogy ki hol eteti, itatja szerelme gyümölcsét, bár azért tény, engem is hozott már kínos helyzetbe szoptatós anya, mikor se szó, se beszéd, a gyerek egyetlen szusszanására, mindenféle takarás, elfordulás nélkül zavartanul előkapta a mellét. Erre állítólag a helyes reakció az, hogy forduljak el, hát nem tudom, szerintem nem a körülötte lévő tíz embernek kell elfordulni, hanem neki, de lehet, hogy magamra maradok a véleményemmel. Na, de, mint mondtam, eszemben sincs tovább ragozni ezt a témát. Valami viszont nekem is felzaklatta anyai szívemet.

A rengeteg sértett megjegyzésben sokan úgy védték saját magukat (bár tudnám, mitől?), ahogy a legrosszabban lehet: támadással, megtámadva azokat, akik erről másként vélekednek, és azokat, akik valamilyen okból nem tudnak szoptatni, vagyis tápszerezésre kényszerültek. Mert nyilván valakit csak azért zavarhat, ha egy váratlan helyen/időpontban/helyzetben, mindenféle kérdés nélkül az arcába tolnak egy mellet, mert prűd, irigy, mert ő nem tudott szoptatni, felelőtlen és „műtejezik”, ha egoista, félti a testét, ezért nem szoptat, és mélységesen megvet mindenkit, aki elcsúfítja csodás kebleit… a szaranyák.

Még linkeltek be cikkeket is, összehasonlítva a tej és a tápszer közti különbséget, miszerint mennyi vitamintól és tápanyagtól vonja meg a gyermekét az aki lusta-önző-módon nem szoptat, mert olyan NINCS, hogy valaki NEM TUD… DE. Van. Például én is. Meg édesanyám. Meg az ő édesanyja. Genetika? Nem tudom. Próbáltam. Nyilván próbálták ők is. Próbáltam szívni, fejni, tejfakasztó teát inni, babának kínálni. Nem ment. Elkeserített, aztán mikor láttam, hogy a babám boldog, nyugodt, már nem érdekelt.

Megkaptam már, hogy a gyerekem lufifejű lesz, hogy buta lesz, és hogy nem fogunk majd kötődni egymáshoz. Hogy beteges lesz, (8 hónap alatt egyszer sem volt beteg) hogy „nahát, én biztos nem adnám neki ezt a szemetet” (de bizony, adnád, ha nem akarnád, hogy éhen haljon.)

Szóval, kedves anyák, nem leszek én sem rosszabb, mint ti, csak, mert a mi kezdeti táplálkozásunk másként alakult. A kisfiamat imádom, a mosolyát és a felém nyúló kis karját látva, akárhányszor meglát, feltételezem, talán én is fontos vagyok neki. Ahogy nekem is az én anyám, pedig mint írtam, én is tápszeren nőttem fel. Nincs lufifejem, nem lettem buta (kiemelkedően okos sem, persze) és a kisfiam egy ügyes, okos, vidám kis emberke. Nyolc hónaposan áll, próbál lépegetni, kacag, integet, felismeri a kedvenc verseit, jó étvággyal eszik a hat darab fogacskájával. Erős, izgága fiúcska, aki mindenre figyel, mindenre kíváncsi. Ennyit nevetni én még soha senkit nem láttam, mint őt. Biztos vagyok benne, hogy ő egy boldog baba, aki biztonságban érzi magát velünk.

Szóval, kedves anyukák, nemrég azt mondtam édesanyámnak, hogy mióta gyerekem van, úgy érzem, beléptem valami titkos klubba. Az anyák klubjába, ami olyan, mint valami szavak nélkül kimondatlan szövetség idegenek, feketék és fehérek, ellenségek és barátok között.
Szeretném azt hinni, hogy ez tényleg így van.

Lune

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?