2004-ben, épp egy éve dolgoztam munkahelyemen, amit nagyon szerettem. Állami cég, nem nagy fizetés, de voltak plusz juttatások, a kollégáim remek emberek, a főnököm egy angyal, a munka jó volt. Jól éreztem magam. Akkor már egy éve saját lakásunkban éltünk a férjemmel, nyugis életünk volt, hétvégén barátokkal szórakoztunk, hét közben dolgoztunk. Éltük az átlag huszonévesek átlag életét. Úgy gondoltuk, még pár évet várunk a gyerekvállalással, egyszerűen nem gondolkodtunk még rajta, nem éreztük a hiányát. Aztán egyik hónapban nem jött meg...

Tudtuk, hogy egy alkalommal nem védekeztünk, de nem gondoltunk bele, hogy egy baba ilyen könnyen is összejöhet, hiszen több barát és rokon is panaszkodott, sőt, meddőségi központba járt, mert nem jött a gólya. Tesztet vettem, és rémülten láttuk a két csíkot. Én konkrétan sírni kezdtem, hogy most mi lesz, én erre nem készültem fel és biztosan kirúgnak a munkahelyemről.

Kilátástalannak éreztem a helyzetet, akkor, abban a pillanatban; férjem is csak bámulta a kétcsíkos tesztünket. Ám az, hogy esetleg ne szülessen meg a pici, fel sem merült egyikünkben sem. Elfogadtuk, hogy ezt hozta az élet, ehhez kell alkalmazkodnunk. Pár óra múlva már barátkoztam a gondolattal, hogy anya leszek, mit leszek, VAGYOK! Nem emelhetek, vigyáznom kell a kis életre, ami elindult bennem. A férjem is elkezdett apáskodni, vigyázzak, nem vagyok-e rosszul, stb. Nem voltam rosszul. Pár hét múlva lettem.

Hányinger a köbön, fáradtság, nem tudtam enni, ciszta a baba mellett. Aztán ezek szépen elmúltak, és egy zavartalan terhesség végén, lassan 8 éve, megszületett a mi imádott kislányunk, aki azóta is a mi szemünk fénye és hálás vagyok Istennek, a Sorsnak, nevezzük bárminek, hogy Ő " berobbant" az életünkbe.

2008-ban már dolgoztam, lányunk ovis volt. Pár napig fájt a hasam, biztos megjön, gondoltam. Egy alkalommal annyira begörcsöltem, hogy görnyedve mentem el az autóig. Na, reggel azonnal mentem a háziorvoshoz, aki kismedence-gyulladással kezelt, mert akkor már fájt alul mindenem. Nem vagy terhes? - kérdezte. Nem, nem, hiszen védekezünk. Hazamentem, bevettem a gyógyszereket, pihentem, de nem lettem jobban. Másnap vettem egy tesztet, mert nyugtalan lettem. És terhes voltam. Gyógyszer mellett. Nagyon kétségbeestem. Azonnal leállítottak az antibiotikumról, másnap nőgyógyász. Magánrendelésre mentem. Olyanhoz, aki nem területileg illetékes kórházban dolgozik, (ez később lesz fontos), mert a mi városunkban nincs szülészet. Az orvos nem látott a méhben petezsákot. Mivel épp meg kellett volna jönnie, tehát alig 4 hetes terhességről lehetett szó, valószínűleg még nem érkezett meg a méhbe az embrió.

Egy hét múlvára újabb találkát beszéltünk meg, vagy ha addig történik bármi, akkor telefonon keressem a dokit. Két nap múlva vérezgettem és görcsöltem, az orvosom elutazott vidékre, így kérésére a helyi kórházba mentem be rendelésre egy másik "orvoshoz”. Akit inkább sintérnek neveznék inkább! Meglátta, hogy másnál jártam magánrendelésen, vissszaadta a papíromat és vizsgálat nélkül elküldött, hogy nézzen meg a másik, akinél eddig jártam. Aztán másnap kórház lett belőle a saját orvosomnál, és a diagnózis: méhen kívüli terhesség. Műtét következett, el kellett távolítani az egyik petevezetékemet is, mert abban akadt el a baba.

Aikor a háziorvosom meghallotta a helyi nőgyógyász viselkedését, felháborodott, és kérte, jelentsem fel. Ugyanis abban az állapotban én akár a következő utcasarkon meghalhattam volna. Nem jelentettem fel. Miért? Mert nem volt nyoma, hogy ott voltam a rendelésen (vizsgálat híján), mert nem akartam bíróságra járni évekig, mert nem akartam, hogy ujjal mutogassanak rám a városban, mert megvolt a magam baja, hiszen mert elvesztettem a babámat és mert felvágták a hasamat... és talán igen, gyáva is voltam. Felépültem testileg és lelkileg is, örültem, hogy épp bőrrel megúsztam.

Rá egy évre gyereket szerettünk volna. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű menet egy petevezetékkel, de nekiálltunk. Szépen, nem görcsöltünk, de fél év után már kicsit rossz volt a hó végi negatív teszt látványa. Aztán februárban végre pozitív lett a teszt. Nagyon boldogok voltunk, de egy kis félelem azért volt bennünk az első orvosi vizsgálatig, a történtek miatt. Már 5 hetesen mentünk, jó helyen van-e a magzatunk? És az orvos újra nem találta! Másnap reggel kórház, mert félt a doki is, nehogy megint méhen kívüli terhesség legyen. Sajnos az volt. Újra műtét, ugyanaz a forgatókönyv. Nem lehetett megmenteni a másik petevezetékemet sem, mert másodszor is ott volt a baj, ott akadt el az embrió. Újra felvágták a hasamat. Testileg hamarabb felépültem, lelkileg tovább tartott. Ott állt mellettem a család és életem értelme, a gyönyörű és egészséges kislányom.

Azóta kertes házban élünk, mindketten dolgozunk, lánykánk iskolás már. Újra vagy talán azóta is szeretnék még egy gyereket. Lombikra irányítottak minket, már a zárójelentésen. És itt jönnek a kérdések. Anyagilag be tudjuk vállalni? Mert ha elsőre össze is jön, minimum 100 ezer forint csak az, hogy a terhesség létrejöjjön. Ennyibe kerülnek a TB által finanszírozott gyógyszerek... Szurkálni kell magamat injekciókkal, hormonokkal tömnek, amitől alapból hízni fogok (ez legyen a legnagyobb gond), ingerlékeny leszek, feszült, és nem szeretném ezt a családomon levezetni. De ez csak a fizikai része. Ezeken túl teszem magam. De mi lesz lelkileg, ha végigreménykedek több hónapot, aztán nem jön össze? Beleélem magam és megint koppanok? Férjem félt. Testileg és lelkileg is. Ő is szeretne babát, de néha azt mondja, jók vagyunk mi így hárman. Már nagyobb gyerekkel jobban lehet mocorogni, jönni-menni, ha majd tovább szeretne tanulni, talán nem kell mellette dolgoznia, jobban tudjuk segíteni. Igen, néha erre dőlök, és azt mondom, igaza van. De másnap újra azt mondom, testvér kell neki, nekünk pedig még egy gyerkőc, mert akkor érzem magam teljesnek, amikor kinyitom a kocsi mindkét hátsó ajtaját, hogy valakit kisegítsek... nem csak az egyik felét.

petramanna