Tíz év házasság, albérletes, lekváros kenyeres, paprikás krumplis évek után megérkezett a gondolat, hogy ha most nem, akkor mikor? Soha nincs megfelelő idő – vagy éppen minden időpillanat megfelelő a gyermek születéséhez.

Nyugodtak voltunk, szerettük egymást. Sok mindent kipróbáltunk – csak még a szülőséget nem. Pár hónap alatt teherbe estem, és kezdődtek a hányingeres hónapok. Utólag belátom, eleinte is felesleges volt a vécére rohangálni, kezdettől beállíthattam volna az ágy mellé a krumplistálat… Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

A 13. hét körül múlt el – ekkor kezdtük elmondani másoknak is a nagy hírt (volt csodálkozás, sokan azt hitték, már nem lesz gyerekünk – 33 voltam), és rajtam nem látszott semmi. Az időszakos, kötelező UH vizsgálatokat egy nyugodt, kedves, csak magánban praktizáló nőgyógyász végezte – a terhesgondozáson való megjelenést mindig enyhe gyomorgörcs kísérte. (Első ottjártamkor a férjem telefonálgatott a kórházigazgatónak, hogy éhgyomorral, terheshányingerrel, padlón kúszó vérnyomással kint ül egy kismama, és nem képesek tenni semmit… akkor döntöttem el végleg, hogy abban a kórházban nem szülök.)

Problémamentes terhesség volt – persze folyton be akart szakadni a hátam, folyton pisilnem kellett, a gyermek kaparászta a hasfalamat és éjjel járt táncot, és felszedtem 20 kilót. Egyszer ránk ijesztettek, mert a méhlepényen gyanús foltokat látott az orvos, és mivel macskánk van otthon, gyanakodott a toxoplazmózisra – szerencsére semmi baj nem lett. A baba nemét nem tudtuk, vagy a fenekét mutatta, vagy összekulcsolta a lábait. Csak a 28. héten mondta meg az orvos, hogy „leányka”.

A 40. héten egy vasárnapi délelőtt a férjem elvitt anyámhoz, aki abban a városban lakik, ahol szülni szerettem volna. Akkor már gyakran kellett NST-re menni, és nem akartam nagy hassal, a nyári hőségben vonatozgatni, vezetni, hiszen a férjemnek valamikor dolgozni is kellett menni. Gondoltuk, hétfő reggel majd korábban kel, s onnan megy dolgozni – nem ment.

Éjjel 2-kor éreztem, hogy furcsa fájdalom szúr a hasamba. Nem voltak fájásaim addig, semmi nem utalt a szülés megindulására, csak akkor, az az első szúrás. Kimentem vécére, akkor láttam, hogy kevés véres nyálka is távozott, és 10 percre rá megint jött egy fájdalom. Mire a férjem hajnali 4-kor felkelt, szabályos 10-15 percenként fájások jöttek. Megreggeliztem, bár már nem volt étvágyam, és felhívtam a szülészetet, hogy úgy néz ki, szülni fogok, bemenjek-e NST-re. Bementem, bár előbb a férjem hazaszáguldott a bébihordóért (a szülési és kórházi csomag nálam volt), és pár szükséges dologért. A baba rendben volt, a magzatvíz tiszta volt (borzasztóan fájt a vizsgálat), hazamentem vajúdni kicsit megilletődve, mert azt mondta az orvos, aki vizsgált, hogy ebből lehet ma szülés. (Én tudtam, hogy aznap szülni fogok…)

Ahogy haladt az idő, egyre fájdalmasabb összehúzódások jöttek, enni, inni nem bírtam, csak vánszorogtam a lakásban egy lepedőbe burkolózva. Délután 2 körül, ugyan nem teljesen szabályos, de 3-8 perces fájásoknál úgy döntöttünk, bemegyünk a kórházba. Fogadott orvosom nem volt, csak egy régi ismerős szülésznőnek szóltunk, hogy legyen ott, ha teheti, és ő a délelőttös műszakja után is ott maradt végig mellettünk, bár a szülésnél nem vett részt a folyamatokban, csak a csecsemős dolgokat csinálta.

Mire a kórházba értünk, néha már alig bírtam ki sikoltás nélkül a fájdalmat, amelyhez némi nyomási inger is társult, de tartottam magam. Felvették az adataimat, és megvizsgált az ügyeletes orvos. Nem féltem különösen az orvosoktól, de azért megkönnyebbültem, amikor a fiatal, jóképű doktort megláttam, s még jobban, amikor a nevét meghallottam. (Egy ismerős azelőtt mesélte, hogy nála szült, és nagyon meg volt elégedve vele.) Akkor kétujjnyira voltam kitágulva, és a doki azt mondta, kb. 6 óra még, mire a baba érkezik. Kicsit elkeseredtem, mert már fáradtnak éreztem magam.

A férjemet beöltöztették „műtősruhába”, majd beengedték hozzám a szülőszobára – a délutáni melegben egy nyitott ablak alatt feküdtem, és vizet kortyolgattam, szőlőcukrot szopogattam. Egyszer csak elkezdtek gyengülni a fájások… az ügyeletes szülésznő közölte, hogy ez így nem jó, ebből nem lesz szülés – na, erre a mondatra rosszul lett a férjem. (Sápadás, hányinger – nem a szüléstől, hanem a problémától való félelem miatt.) Már nagyon gyenge voltam én is, anyámmal hozattunk egy csokit, amit állítólag nem ehettem volna, de nem érdekelt különösebben, kellett az erő. Ketten sétáltunk a folyosón, s mire a férjem visszanyerte a színét, nálam újra erősödni kezdtek a fájások. Na, az az út vissza a szülőágyig életem leghosszabb útja volt…

Este 8-ig feküdtem, járkáltam, de aztán már kétperces, brutális fájások jöttek, elképesztő nyomási ingerrel – addigra szerencsére másik szülésznő érkezett, aki precízebbnek látszott (lehet, hogy csak látszott, de én benne jobban megbíztam), és labdára ültetett. A férjem mögöttem ült, a térdére támaszkodva üldögéltem a labdán, fájások idején tartott, a szünetekben diktálta belém a vizet és a szőlőcukrot, törölgette a homlokom. Nem tudom, mit csináltam volna, ha nincs mellettem. Azt hittem, sosem lesz vége… este 9 óra közeledett. Amikor első ízben felkiáltottam, a szülésznő mosolyogva közölte: ez már AZ a hang volt, a fej a medencében van, ne nyomjak, csak lazítsak, engedjem tágulni a méhszájat. Talán nehezebb volt nem nyomni, mint maga a fádalom…

A véres, vizes labdáról felsegítettek az ágyra, s megint megvizsgált az orvos. Vidáman mondta, hogy már mindjárt nyomunk, de a fájásaim szerinte nem voltak elég erősek. A fájdalom erős volt, de azért az eszemet nem vesztettem el. Viszont megint elgyengültem, tényleg elkezdett csitulni a folyamat. A férjemmel, aki a fejemnél állt és fogta a kezem, figyeltük a baba szívverését, az orvos pedig bekötött egy kis oxitocint, hogy segítsen. Pár percre rá tényleg elkezdtek jönni a tolófájások, és végre megkaptam az engedélyt, hogy nyomhassak. Végre! Ha jött a fájás, nyomtam én, de hiába… a doki és a szülésznő felváltva próbált segíteni, hogy ne fejbe nyomjak, hanem lefelé – a fejem vörös volt, de a baba nem közeledett. Valahogy aztán sikerült a dolog, az orvos és a férjem mondták, hogy fekete hajas buksi látszik… ez új erőt adott. Nem tudom, hányszor nyomtam, valami önkívületbe estem, a férjem állítja, hogy egy-egy pillanatban a szememben ugyanannyi volt a szenvedés, mint a gyönyör – de én csak a feszítő fájdalomra emlékszem. Szükséges volt egy pici vágás, egyszer-egyszer az orvos segített a kezével nyomni, és lassan, de haladtunk.

21.30-kor kibukkant a kis fej, akkor már szóltak, hogy ne nyomjak, csak kicsusszant belőlem a baba, s aztán tették a hasamra – ha olyan fájdalmat sosem éreztem, hát olyan örömet se még. A férjem vágta el a köldökzsinórt, s a babával volt, amíg fürdették, rendbe tették, s miközben engem ellátott az orvos. Az apuka hozta vissza a babát, s rögtön a mellemre tettük, a szülésznő megmutatta, hogyan csináljam… kis macska volt a pici, sűrű, fekete hajjal született, súlya pont 3000 gramm, és 51 cm a hossza.

Nem voltak elképzeléseim a szülésről, a kisbabáról… de ha lettek volna is, a valóság biztosan mindet túlhaladja.

Monómama