Az egész terhesség alatt mindenféle egészségügyi és közérzeti nyavalyáim voltak. Aki olvas BA-t, rendszeresen találkozhatott a posztoknál az aktuális sirámaimmal, hisztijeimmel és nyavalygásaimmal. A 36. hétig hánytam, magas volt a vérnyomásom, vesegondjaim voltak, folyamatosan fogorvoshoz jártam, közben a férjemen kívül semmi segítségem nem volt a kislányommal, akinek nem sokkal az 1 éves szülinapja után estem teherbe.

Ami rögtön döbbenetként ért: a régi, szeretett orvosom kisbabát vár, nem vállalt kismamákat. Gőzerővel kezdtem orvost keresni. Napokon át túrtam a netet, kérdeztem az ismerősöket, felállítottam egy 6 főből álló rangsort. Az ötödik helyen álló dokinál kötöttem ki végül. Nem voltam elájulva tőle sem, de a terhesség 10. hetében már nagyon szerettem volna, ha van saját orvosom, aki a genetikai uh-t megcsinálja a 12. héten. Nem volt jó döntés, hogy nem keresgéltem tovább.

Az István kórházban szültem a kislányomat, aminek a lazasága, háborítatlanság mániája már akkor sem tetszett, de a régi orvosomban vakon megbíztam. Az új orvos is az Istvánban dolgozik, és úgy gondolom, jó orvos, de valahogy sosem tudtam egy hullámhosszra kerülni vele, igazán nem tudtam megbízni benne. A stílusa nem passzolt hozzám, és emiatt mindig megkérdőjeleztem a döntéseit, lépéseit. Az egészségügyi problémák, a nagyobb gyerek és a doki miatt alig vártam, hogy vége legyen a terhességnek, de a második gyerekemet, akárcsak az elsőt, túlhordtam 6 nappal.

A 22 hónapos kislányom nagyon jó alvó, de a szülés megindulása előtti éjjel 20 percenként felébredt, vizet kért, puszit kért, folyamatosan volt valami baja, így semmit nem aludtam. Emiatt este korán akartam ágyba bújni, de folyamatosan csörgött valamelyik telefonunk: „Halló, te még egyben, mikor szülsz már?” – majdnem 11 óra volt, mire ágyba kerültem. A férjem már aludt, és nagyon hangosan horkolt, úgyhogy megkértem, menjen át a másik szobába aludni.

Ahogy lefeküdtem, szinte rögtön elaludtam volna, de az álom vagy félálom határán egy nagyon érdekes képet láttam. Olyan volt, mintha álmodnék, csak közben nem voltam öntudatlan, tudtam, hogy nem álmodom. Egy jelenetet láttam: sivatagban egy hatalmas, kerek követ körülálló, kövér néger nőket. Olyanok voltak, mint a földanya szobrok. Fűszoknyájuk volt, és nagyon vastag lábuk, a vaskos, fekete bokájukon és a nyakukban gyöngyökből lánc. Rövid rasztahajuk volt és nagyon vastag szájuk, meg hatalmas, lógó melleik. A kövön mindenféle szimbólumok voltak. Aztán hirtelen elhangzott egy dobütés, és a néger nők egyszerre dobbantottak egyet a bal lábukkal, majd léptek egyet balra. Porzott a homok a sivatagban, ahogy dobbantottak a lábukkal. Teljesen elámított a kép, és hogy közben öntudatomnál voltam, és azonnal elkezdett pörögni az agyam, hogy milyen érdekes, hogy sivatag = terméketlenség, földanya = termékenység, mikor belém hasított az első fájás. Rögtön nagyon erős és hosszú volt, úgyhogy tudtam, hogy a kisfiam megindult kifelé. Ránézetem az órára: 23 óra 7 perc volt. Örültem, hogy egyedül vagyok.

A vajúdás otthon töltött része életem egyik legizgalmasabb spirituális élménye. Gondolom, hogy ebben komoly szerepe volt annak is, hogy már vagy 40 órája ébren voltam. A fájás után újabb képet láttam: kis vékony lábú, 2-3 éves, varkocsos néger kislányok táncoltak a szimbólumos kő körül. Aztán jött egy újabb, ugyanolyan erős és hosszú fájás. Mikor vége lett, megint megnéztem az órát. 23 óra 17 perc. Feltérdeltem az ágyban, és nekitámaszkodtam a párnáknak, betakaróztam. Az első három fájás 10 percenként jött, utána egyből 5-6 percesek lettek. A vajúdás első pár órája egyfajta módosult tudatállapotban telt, ami leginkább a félálomhoz hasonlít. Minden fájás közt képeket láttam, és kényszeríteni kellett magam, hogy mikor jött a fájás, az órára nézzek, hogy tudjam, mennyi idő telik el. Láttam táruló kapukat, egymásba tekeredő spirálokat, csillogó rombuszokat, nyíló virágkelyheket és visszatérő képsor volt a bal lábukkal dobbantó néger földanyák képe. Minden fájásnál feltérdeltem, és megnéztem az órát. Aztán visszadőltem a párnára, és vártam az álomszerű lebegésérzést és a képeket. Feloldódtam bennük, megszűnt a tér és az idő, erőt adtak, és feltöltődtem tőlük. Soha korábban nem volt hasonló élményem. Hihetetlenül izgalmas volt. Örültem a fájásoknak is, erősnek éreztem magam és örültem, hogy egyedül lehetek ezzel az egész csodálatos élménnyel. Nagyon gyorsan eltelt az éjszaka, nem erősödtek a fájások, viszont hosszabbak lettek, olyan másfél percig tartottak. Nem akartam, hogy reggel legyen és világos, egyedül akartam maradni a sötétben, nem akartam felkelni, felöltözni, kimenni a hidegbe. Soha életemben nem vágytam otthon szülésre, sőt… De akkor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha maradhatnék a saját ágyamban, és valahogy megszületne a gyerek, és nem kellene elmenni itthonról. Erről beugrott egy kép szegény, rabláncon vezetett Geréb Ágnesről, aztán eszembe jutott, hogy Rita Head & Shoulderst javasolt az otthonszülés szabályozásáért tüntetőknek.

Ezzel véget is ért a szülés ősanyás része. Kínkeservvel rávettem magam a következő fájás után a villanykapcsolásra, és felébresztettem a férjem. Mondtam neki, hogy remélhetőleg még aznap kétgyerekes apuka lesz. Nagyon örült, hogy megindult a kisfiunk magától, és nem kellett indítani a szülést. Felhívtuk a bébiszitterünket, aki szerencsére felvette a telefont (az esetek 50 százalékában elérhetetlen), és mondta, hogy át tud jönni. Elmentem zuhanyozni, és még mindig Rita szavaira gondolva hajat mosni. Közben ugyanolyan erősen jöttek a fájások, még mindig 5-6 percenként. Beszárítottam a hajam, felöltöztem, aztán a férjem is lezuhanyozott. Közben megérkezett a bébiszitterünk. Aranyos, életvidám kiscsaj, nagyon izgatott volt. Megpuszilgattam a kislányomat és fél 7 körül elindultunk a kórházba.  Útközben elkezdtek sűrűsödni a fájások, 4, aztán 3 percenként jöttek, hosszúak és erősek voltak. Én viszont egyre gyengébbnek és fáradtabban éreztem magam, és elkezdtem rettegni egy újabb maratoni vajúdástól. (A kislányom 34 óra után született.)

7-re értünk a kórházba. Megvizsgált az ügyeletes szülésznő, azt mondta, hogy 2 cm-re van nyitva a méhszáj, nem rövidült még meg a méhnyak, szerinte hosszú vajúdás lesz. Csüggedés. A megbeszéltek szerint ő hívta fel a választott szülésznőmet és az orvosomat. Mivel mindegyik szülőszoba üres volt, megkérdezte, melyiket választjuk. Nekem mindegy volt, a férjem ugyanazt választotta, ahol a kislányunk született. Ahogy bementünk a szülőszobába, 2 perces fájásaim lettek. Borzalmasan erősek és hosszúak. Teljesen erőtlennek és enerváltnak éreztem magam hozzájuk. Minden pózban kínszenvedés volt, végül a férjem nyakát átölelve lógtam valahogy rajta, ő meg tartott a karjaival. Rettenetesen és iszonyú kiszolgáltatottnak éreztem magam. Minden fájásnál hányinger kerülgetett, rettegtem, és azt éreztem, sem erőm, sem kitartásom nem lesz végig csinálni. Borzalmas volt az is, hogy nem volt ott a szülésznőm, és nem volt ott az orvosom. Hosszú ideig senki nem nyitotta ránk az ajtót. Minden fájásnál zokogtam, hogy nem bírom tovább, nincs erőm az egészhez. A férjem tartott, ölelt közben szorosan magához, simogatott, és mindenféle kedves dolgot mondott, biztatott. A fájások közti minimális szünetben szinte aludtam, remegtek a lábaim a kimerültségtől, szédültem és rettegtem a következő fájástól. Nem tudom, mi lett volna, ha nem tud átjönni a bébiszitter, és nincs velem a férjem.

Mikor végre bejött újra az ügyeletes szülésznő, kértem, hogy repessze meg a burkot, hogy gyorsabban vége legyen. Azt mondta, hogy már úton az orvosom is, szülésznőm is, ő már nem akar belenyúlni a folyamatba. Eltelt újabb egy óra, ugyanúgy, mint az előző, rettegtem, tehetetlenül vergődtem a férjem karjaiban, és azt éreztem, nincs erőm végigcsinálni. Ekkor már 50 órája ébren voltam. 9 körül befutott az orvosom. Megvizsgált, azt mondta, a burok úgy látszik megrepedt magától (akkor hová lett a magzatvíz, tök száraz a bugyim?) és 3 centis a méhszáj. Teljesen elkeserített, hogy két óra pokoli kínszenvedés után 1 cm-t tágultam csak. Kértem, hogy adjon oxitocint, hogy gyorsabban vége legyen. „Januárka, nincs magának arra szüksége.” Kértem, hogy akkor hadd kapjak valami fájdalomcsillapítót. „Januárka, bírja ki még egy kicsit, ne lassítsuk le a folyamatot.” Aztán elviharzott. Nem gondoltam volna, hogy még jobban el tudok keseredni, de sikerült. Folyamatosan zokogtam a férjem karjaiban, kértem, hogy keressen valakit, aki megcsászároz. Ha nincs velem, nem érzem a szeretetét, törődését, bizalmát és azt, hogy egy kőszikla stabilitásával áll mellettem, fogalmam sincs, hogy bírtam volna ki.

Az orvosom után nem sokkal, fél 10 körül befutott a szülésznőm. Kedvesen, de határozottan rám szólt, hogy fejezzem be a siránkozást, mert így tényleg nem fog menni. Megvizsgált. Ehhez ki kellett menni a vizsgálóba. Aki az Istvánban szült, tudja, mekkora élmény ez. A vizsgáló a bejárat mellett van, ahol a vajúdó és szülő nők „rokonai, barátai és üzletfelei” várakoznak a gyermek világra jövetelére. Mindig van néhány jól nevelt köztük, aki nem bír egyhelyben üldögélve várni, ők 1-2 lépést tesznek a szülőszobák irányába, ezzel elfoglalva a vizsgáló előtti kis teret. A várakozás unalmas perceit színesítik meg a vajúdó nők, akik a vizsgálóba vagy a vécére tartanak. Kocsányon lógó szemekkel bámulják, amint a fájdalomtól összegörnyedt nők vonszolják magukat, külön élmény lehet, ha sikerül elkapni, amint valami folyik belőlük, vér, magzatvíz, egyéb trutyi. Mikor a szülésznőm megvizsgált, annyian voltak, hogy úgy kellett félretolni őket az ajtóból. Viszont jó hírt mondott, 6 cm a méhszáj (biztos a kint várakozók is velem örültek – a vizsgáló csak egy paravánfélével van leválasztva). Az érdeklődő tekintetek kereszttüzében visszavonszoltam magam a szülőszobára. A szülésznőmtől is kértem fájdalomcsillapítást. Azt mondta, hogy szerinte EDÁra nem lesz idő, (a kislányomat azzal szültem), de beköt egy infúziót, és mire lecsöpög, meglátjuk, kell-e még az EDA. Megnyugtatott a szülésznő jelenléte. Nagyon határozott, de kedves és együttérző volt. Minden fájásnál mondta, hogy vegyem a levegőt. Ezzel rengeteget segített, a fájdalomérzés felére csökkent, megszűnt a tehetetlenség és az erőtlenség érzés is. Mikor kiment felhívni az orvosom, a férjem mondta, hogy lélegezzek. Továbbra is szorított magához minden fájásnál, simogatott, és ez nagyon jó volt.

Aztán megérkezett az orvosom, kérte, hogy feküdjek fel az ágyra, mert szerinte mindjárt kint lesz a baba. Kértem, hogy hadd maradjak állva, a férjem karjában, nem bírok feküdni. „Januárka, fogadjon szót! Januárka, most már tényleg fogadjon szót, másszon fel az ágyra!” Ha kicsit is jobb emberismerő lenne, talán leesett volna neki, hogy ez a lehető legrosszabb, amit mondhat nekem. Tehetetlen dühöt éreztem, de felmásztam az ágyra. Kértem a férjem, hogy maradjon velem (előzetesen abban maradtunk, hogy kimegy a kitolásnál). A mellkasomhoz állt, a lábamnak háttal, fogta szorosan a kezem, illetve én szorítottam az övét. Azt éreztem, hogy szétszakadok, szétrepedek, meghalok, tolófájást nem éreztem. Mindenhol azt olvasni, hogy aki EDÁ-t kap, nem érzi a tolófájásokat. A kislányom születésekor az EDA ellenére tökéletesen éreztem őket, most csak egybefüggő, pokoli fájdalmat éreztem. A szülésznőm mondta, hogy vegyem a levegőt, hogy tartsam bent, és hogy mikor nyomjak. Kértem, hogy csináljanak gátmetszést, amint lehet, és vegyék ki belőlem a babát, hogy legyen minél előbb vége. Nevetve mondták, hogy semmi szükségem nem lesz rá, pici a baba feje.

Aztán a harmadik nyomás után a szülésznőm megszólalt: „Hopp, egy arcocska” - és kirohant. Nagyon megijedtem, az egyik legjobb barátnőm járt ugyanígy, őt végül császározták. Kérdeztem, hogy baj van-e, az orvosom azt mondta, hogy a baba elfordította a fejét, most arccal előre van, várjuk az osztályvezető főorvost. Egy perccel később bevonult a főorvos pár tanuló kíséretében. Fogta a hatalmas ollót, és gátmetszést csinált. Na, azt egyértelműen éreztem, hogy nem tolófájás közben. Hallottam a repedő izom recsegő hangját és borzalmasan fájt. Viszont egy pillanat múlva, 10 óra 20 perckor kint volt a kisfiunk, Zétény Attila – Zéti, 3100 gramm 58 cm-vel. Rögtön a hasamra tették, magamhoz öleltem. Teljesen összenyomódott kis feje volt, nagyon lila volt, és nagyon vékony. Hatalmas megkönnyebbülés volt magamhoz ölelni, hallani, ahogy sír, és érezni a kis testét. Végig rajtam feküdt, amíg a dokim ellátott (méhtisztogatás – brrr, semmi beavatkozásra nem volt hajlandó az egész szülés alatt, nem tudom, pont ez miért kellett, a kislányomnál nem volt ilyen. És közben persze végig: „Januárka, fogadjon szót!”).

Aztán végre kiment mindenki, és hármasban maradtunk a kisfiunkkal. Elöntött a megkönnyebbült boldogság érzése. Simogattam a kisfiút, öleltem magamhoz, és közben hozzábújtam a férjemhez. Nagyon mély szeretetet éreztem iránta. Olyat, amiről tud az ember, hogy benne van, de egy többéves kapcsolatban, a szürke hétköznapok során nem nagyon jut az eszünkbe. Éreztem, hogy ő is ezt érzi. Két órát töltöttünk így el. Utána gyorsan lezuhanyoztam, újra hajat mostam (megint eszembe jutott a Head & Shoulders), és gyorsan elmentünk a kisfiunkért a csecsemősökhöz. Addigra sokat tisztultak a kis vonásai, nem volt már annyira összenyomódott és lila sem. Minden porcikája tiszta apukája, mintha lekicsinyítettük volna életem 2 méteres párját. A szülés kórházban töltött részét akkor borzalmasnak éreztem, utólag és kicsit objektívebben úgy gondolom, nem volt nehéz szülés.

Zéti nagyon nyugodt baba, eszik, alszik (egész éjjel), nézelődik, – túlzás nélkül – csak a fürdetéskor sír. Ha szülést nem is, ilyen kisbabát bátran kívánok mindenkinek.

januar