Tíz éve Bécsben élek, két éve a párom is szakmájába vágó munkát kapott itt és kiköltözött hozzám, ezzel elejét vehette végre nálunk is a babaprojekt. Egy év próbálkozás után megérett az elhatározás bennem, hogy akkor el is kezdhetnénk a lombikprogram utánajárásának, mivel ő 42, én meg 32, ezenkívül mindketten elég stresszes munkahelyen dolgozunk, és így lehet, hogy segítség nélkül sose fog összejönni a baba. Közben azt is eldöntöttem, hogy munkahelyet kell váltanom, mert a napi 12-13 órázások nem lendítik elő a teherbeésésem lehetőségét. Szerintem csak ennyi hiányzott: a nőgyógyász elé, akivel a lombikprogramot beszéltük volna meg, már pozitív HCG teszttel járultam.

A terhesség eleje tiszta szívás volt, sok hányingerrel, munkába menet a villamosról rendszeresen le kellett szállnom a sok parfüm- és szappanillattól, de úgy alapjában véve egészen tűrhető volt a helyzet az ötödik hónapig, ahol gyors egymásutánban terhességi diabéteszt és a páromnál pedig rákot diagnosztizáltak. Az addigi diabéteszes diéta, amelyet heti rendszerességel egy belgyógyász felügyelt abban a kórházban, ahova max. 12 hetesen be kell jelentkeznem (KH Göttlicher Heiland egyébként), teljesen összezilálódott, akkor ettem, amikor tudtam, a párom betegágya mellől elszabadulva, és amikor kaja volt, akkor tutira nem a GI értékeket silabizálgattam. Így az orvos tanácsára 6 hónaposan elkezdtem szúrni magamat naponta kétszer inzulinnal.

A terhesség alatt felugrott rám 20 kiló, a doki minden egyes alkalommal könyörgött, hogy a következő heti méréskor maradjon ugyanannyi a szám a mérlegen, mint előzőleg, de nem: sajnos lassan kúszott felfele. Megjegyzem, itt nincs védőnői hálózat, a várandóst csak a nőgyógyász felügyeli, esetemben plusz egy belgyógyász/dietetikus. Az már döntés kérdése, hogy dokinál vagy bábánál vagy mindkettővel, vagy egyikkel se akar az ember szülni, kórházban vagy otthon, de mivelhogy a nőgyógyász kb. 1500-2000 euró lett volna, inkább a választott kórházamban tevékenykedó egyik magán bábapárost választottam, akik heti váltásban vannak, ráadásul az egész csak 800 eurót kóstál. Nyolcadik hónapnál kezdtem irtó sok vizet visszatartani, az addigi 36-37-es lábamból lett 40-41-es, ami a szülés óta csak keveset változott, pedig már 15 hónapja volt a szülés... Ennyit a magassarkú-kollekciómról, csomót köthetek rá...

Egy héttel a kiírt dátum előtt kézhezvettem az utolsó laboromat, miszerint megjelent a protein a vizeletben. Emlékeztem valami preeclampsia szóra a terhességről való olvasnivalókból, szóval gyorsan mértem magamon egy vérnyomást is, és én voltam leginkább ledöbbenve, amikor 185/130-as szám jött elő a megszokott 120/70 helyett. Azonnal hívtam a bábapárosomat, hogy most mi legyen. Mondták, egy napig pihenjek és méregessek. Heh. Egy napig pihentem és méregettem. A legjobb 160/120 volt. Aznap este párom végigcsócsálta az internetet a preeclampsiáról, beparázott (persze én is) és kiadta az ukázt, hogy másnap reggel igenis elmegyünk a kórházba.

Bementünk és az épp ügyeletes doki már haza se engedett, mondta, nem reszkírozza, hogy valami baj legyen, beindítja inkább a szülést, úgyis már csak pár nap hibádzik a kiírt dátumig. Oké. Délután megkaptam a prosztaglandint. Tabletta a méhszájhoz. Hogy a felhelyezés mennyire tud fájni. De: semmi fájás. Háromóránként CTG. Másnap reggel második prosztaglandin. Pici fájások. Háromóránként CTG. Délután 5-kor a harmadik. Hogyaztaq. Mintha a gyorsvonat ütött volna el. Rögtön 3-4 perces fájások indultak. Este hétre jött a párom, és az épp látogató anyám, aki sebtiben szentélyt varázsolt varázsolt a kórházi szobából Szent Antallal, arcképpel, égő gyertyákkal. Ezidőtájt jelenthettem ki, hogy ha ebből még 10-12 óra van hátra (állítólag 1 centi tágulás 1 óra), köszönöm, inkább nem kérem, és érzéstelenítést ide.

Nyolcra már nagyon zoralok voltak a fájások, megérkezett a választott bábám is, így hármasban eltopogtunk néhány megállással a szülőszobáig. Hálistennek elmaradt a szülésboom a hidegfront miatt, így zavartalanul tudtunk ténykedni, csendben, sötétben. A nagyszobát szereztük be, ez elég csinos darab volt, Hundertwasseres mozaikokkal a falon, hatalmas körággyal, bordásfallal, medencével és minden olyan csetresszel, ami elősegítené a zavartalan szülést. Amikor elfoglaltuk a szobát, mentem a CTG-re, a baba szíve, mint a metronóm, úgy ketyegett, majd néhány fájás után a bába megnézte az állapotot, és meglepetésünkre már 8 centin voltam. Elhatároztam, hogy a maradék időt már fél lábon is kibírom (hahaha), bár leginkább mint a partra vetett ponty verdestem a lábaimmal, néha ahh, ohh hangot adtam ki és szorongattam, ami a kezem ügyébe került a fájdalomtól. Arra konkrétan emlékszem, hogy leginkább a CTG-t tartó asztaka lábait szerettem ököllel ütni. Kipróbáltam a kádat is, de nagyon nem jött be, két fájás után feladtam. Pedig nagyon hippinek gondoltam magamat, hogy majd biztos mantrázva szülök és orgazmikus élmény lesz, a gyerek meg vízbe fog csusszanni. Hát nem. Nem tudtam sehogyse kellemes pozíciót felvenni, összevissza csúszkáltam. Viszont a bordásfalban jól meg tudtam kapaszkodni, itt huhogtam egy ideig, de a végén kérésemre az ágynál kötöttünk ki. Mivel a gyengéd szülés (Frederick Leboyer alapján) volt továbbra is a cél, párom megkérdezte, hogy Ella Fitzgeraldot vagy a Manu Chaót tegye a CD-lejátszóba, de választás helyett inkább elküldtem a búsba, így zene nélkül maradtunk. Hálistennek.

Az ágyon már felgyorsultak az események, kis idő múlva a magzatvíz is elszállt a terem közepéig. Éreztem a tolófájást, nagyon, de nem mertem tolni, mert még nem tudtam, hogy teljesen ki vagyok-e tágulva. Halogattam, halogattam, majd a bába végre megvizsgált és zöld jelet adott. Megkérte a páromat, hogy hozzon kávét, aki angyali arccal megkérdezte, hogy tejjel-cukorral, mire a válasz mosolygós „a gátvédelemhez kell” volt. Tolás közben éreztem, hogy égek belülről, szerintem akkor szakadhattam (itt nem divat a gátmetszés, szerintük jobban gyógyul, amit én kétlek, de mindegy). Állítólag többször poénkodtam az utolsó kinyomások között, szórakoztva a bábát és az apát, de erre már nem emlékszem. Kb. félóra múlva mondja a bába, hogy kint van a baba haja. Aztán a következőre már a feje is kicsúszott és ott is maradt, harmadikra pedig a teljes baba kirepült. Egyet nyekkent, kettő picit sírt és onnantól békésen szuszogott.

Kicsi rögtön pocakra került, köldökzsinór rövid volt eléggé, de legalább nem tekeredett rá, ott pihengetett vastagon magzatmázzal borítva. 15 perc múlva, mikor leállt a lüktetés, párom nyiszálta el a köldökzsinórt, ami harmadszorra sikerült, mert vészesen közel voltak a kicsi lábai és a bába ujjai, majd jött a placenta szülése. Bába jó alaposan megnyomogatta a hasam, hogy minden leváljon, emlékszem, hogy ez egyszer szerettem volna csak fejberúgni, mert ez még a szülésnél is jobban fájt.

A kicsi hatalmasakat cuppogott, így rögtön mellemre helyezte a bába, miközben ”odalent” meg az éppen megjelent ügyeletes doki készülődött a stoppoláshoz. A szüléstől számítva kb. két óra múlva hagyta el a csecsemősnővér és a párom a terepet fürdetni, mérni (3290 g, 51 cm, 10/10 apgar), míg én elslattyogtam a szobámba lefürödni. Mivel alig voltak a kórházban, a párom is benn maradhatott, így a kétágyas szoba felár nélkül két napig a mienk volt, ahol nyugodtan ismerkedhettünk egymással.

Mindent egybevetve nagyon gyors volt a vajúdás, este 10.45-kor már világon volt a pici, azaz 5-6 órával megúsztam, a bába szerint a prosztaglandin a fájásokat úgy felerősítette, hogy fejen állva is megszültem volna a kicsit. Azóta 15 hónap telt el, picur már szalad, mászik a kerítésre meg mindenre és egy kedves, értelmes, önfejű kiscsaj vált belőle, akit imádok.

Remélem, lesz majd valamikor egy második szüléstörténetem is, az már talán lombikos sztori lesz, de terveim szerint ugyanebben a kórházban, ugyanezzel a csapattal. Legközelebb két dolgot csinálnék másképpen: sokkal jobban vigyáznék az evéssel, mert nem jó se a babának, se a mamának, a másik, hogy nem várnék egy napot se preeclampsia gyanújával.

 

Timicake