Nagyon szerethetnek engem fent az istenek, mert nemcsak a két terhességem volt egy sétagalopp (leszámítva, hogy az első trimeszterben kb. polár pulóverben aludtam, mert olyan sokszor fáztam), hanem a két szülés is leányálom lett. Sárával is szerencsés voltam, de Dani túltett a nővérén is.

Nem voltam mai csirke, amikor szültem az elsőt, a másodiknál meg majd’ két évvel öregebb is lettem (33 és 35), tehát már előre olyanokkal is riogattak, hogy a terhesség és a szülés akár nehezebb is lehet, mert nem annyira rugalmas már a testem. Talán azért, mert a terhesség előtt fogytam 16 kilót, azaz a testem hozzá volt szokva a megnövekedett súlyhoz, de fizikailag nem volt szinte semmi bajom a 9 hónap alatt (az első terhesség alatt 8 kilót híztam, a második alatt 13-at, tehát mindkettő alatta volt a fogyás mértékének).A sétagalopp terhesség után a szülés elég könnyű volt és gyors, a dokim és a szülésznő szerint minden anya ilyenért imádkozik. Én már szerda reggeltől kezdődően vajúdtam, de csak csütörtök este kezdett derengeni, hogy azok a kellemetlen kis görcsök és hátfájások, amik időnként jelentkeznek, azok már a szülés részei. Egész szerdán a földön ültem és a filmgyűjteményünket pakoltam át, folyamatosan fel-le ugrálva a földről, s azt gondoltam, ezért fáj a hátam.

Csütörtök reggel elmentem a dokihoz a szokásos vizsgálatokra, aki megnézett, és azt mondta, hogy már 2 centire kinyíltam, és szerinte ma mi még találkozunk a szülőszobában. Ez akkor még elég ijesztően hangzott, főleg mivel egész napra egy csomó rohangásznivalóm volt. A doki kissé hülyének nézett, amikor megkérdeztem tőle, hogy szerinte délután még el tudom-e intézni az ügyvédnél a cégmódosítási papírokat, mert azt még mindenképpen szerettem volna lezavarni. Leginkább az ügyvédem hidalt le, amikor felhívtam, hogy nem tudná-e kicsit korábbra hozni az időpontunkat, mert félek, hogy addigra megindul a szülés. Végül sikerült mindent elintézni, igaz úgy, hogy megkértem apámat, hogy vigyen el kocsival. Nem árultam el neki, hogy a papírok aláírása alatt is 8 perces fájásaim vannak, nehogy árokba boruljunk az autóval izgalmában. Igazából a fájások nem voltak rosszak, simán kedélyesen beszélgettem közben, nem látszott rajtam, hogy gondom lenne. Néha hallgatagabb lettem pár pillanatra, amikor a csúcs volt, de nem volt feltűnő kívülről.

Csütörtök este 10 után kezdődtek erősödni a fájások, azaz ezek már elérték a „na, ez már több, mint kellemetlen” szintet, és mivel hirtelen a 8-10 percről átugrottak a 4-5 perces rendszerességre, mondtam a férjemnek, hogy menjünk be a kórházba. Az Istvánban szültem, ami tőlünk gyalog 15 perc, taxival kb. 5 perc. Még megnéztük a Csillagkaput, ami éjfél után ért véget, meg szendvicseket csináltam a férjemnek és a barátnőmnek, akivel meg volt beszélve, hogy mint dúla bent lesz a szülésen (nem azért csináltam, mert a férjem elvárná, hogy a felesége szülés közben is kiszolgálja, hanem örültem a figyelemelterelő feladatnak). A kórházban bementünk a szülőszobára, és mondtam a nőnek, aki ott ült a pult mögött, hogy jöttem szülni. Végignézett rajtam, mint aki nem hiszi el (valószínűleg nem úgy viselkedtem, mint amit megszokott a vajúdó asszonyoknál), majd megkérdezte, hogy miből gondolom ezt. Mondtam, hogy már reggel ki voltam nyílva, és a doki azt mondta, szerinte ma már szülök, meg hogy egész nap fájásaim voltak. Erre azt mondta, hogy na, az még nem jelent semmit, de a szülésznő azért megvizsgál.

A vizsgálat azt mutatta, hogy már 6-7 centi tágulásnál tartok, és a szülésznő elismerő megjegyzéseket tett, hogy milyen jól viselem, ritkán látni ilyen nyugodt és összeszedett vajúdó nőt. Nem értettem a dolgot, mert akkor a fájások még mindig egy erősebb gyomorrontásos hasgörcs szintjén voltak (na jó, kicsit erősebbek), és azon gondolkoztam, hogy vagy ilyen kurva mázlista vagyok, vagy nagyon jól bírom a fájdalmat, csak eddig nem tudtam róla (egy fogorvosi kezelésnél azért szoktam könyörögni, hogy adjanak dupla érzéstelenítőt, csak nehogy fájjon!).

Bekerültünk a szülőszobára, ahol szólt a rádió, és várta mindenki a vajúdásom végét. Én meg ott dzsiggeltem a zenére, annyi energia volt bennem. Felszabadultnak éreztem magam, hogy végre elkezdődött a szülés, nem kell már azon agyalni, hogy milyen lesz, mert már benne vagyok a közepében. El akartam menni sétálni a kórházkertbe (bent olyan fülledt meleg volt, kint meg kellemes hűvös – augusztus vége volt), de a dokinő azt mondta, hogy nem mehetek, mert hamar itt lesz az a baba. Hajnali 2 körül megvizsgáltak újra, 8 centinél tartottam, és burkot repesztettek. Mondta a dokinő, hogy innentől begyorsulnak majd a dolgok, és a fájások is erősödni fognak. Igaza volt, pelenkában már nem dzsiggeltem, hanem hamarosan csak ültem egy karosszékben, és szorítottam csendben a karfát, mert igencsak fájt. Az egészről homályos emlékeim maradtak csak, úgy tűnt akkor, hogy ha nem mozdulok a fájás alatt, akkor könnyebben vége lesz, mintha elfelejtene annyira rám telepedni. Ekkor is megdicsért a szülésznő, hogy még nem sok ilyen önuralommal bíró kismamát látott, mert csak az arckifejezésemből látszott, hogy éppen fájásom van.

A férjem és a barátnőm nem sokat tudtak tenni mindeközben. Eleinte még próbálkoztak mindenféle dolgokkal, ajánlgatták, hogy miket csináljak, de nekem az segített csak, hogy hagyjanak békén, beszélgessenek egymással, és akkor nekem csak hallgatni kell őket, és magamba fordulhatok. Tényleg jó volt így nekem, ez sok segítség volt. Ha csak a férjem lett volna ott, nagyon zavart volna, hogy szegény milyen tehetetlennek érzi magát látva a szenvedésem, amin nem tud segíteni.

4 körül jöttek meg a tolófájások, azok azért már igencsak fájtak. Nem is tudom, hogy más nők hogyan bírhatják ki ezt a fájdalomszintet akár órákon keresztül. Állítólag nem voltak elég erősek a méhösszehúzódások ahhoz, hogy kijöjjön a pici, ezért oxitocint kellett kapjak a sokadik próbálkozás után. Előtte még egy tolást megpróbáltam nagyon jól csinálni, amire mondta a doki, hogy látja, van itt akaraterő, de sajnos hasizomból ez nem fog menni, ha a méh nem húzódik össze. Emlékszem, volt egy borzalmas pillanat, amikor meg voltam őszintén győződve róla, hogy nekem ez nem fog sikerülni, nem vagyok képes megszülni a babámat – rettenetes pillanat volt! Azt mondta az orvosom, hogy amint hat az oxitocin (olyan érzés volt, mintha hirtelen egy óriási fogó összeszorított volna a hasamnál, akkora belső nyomást éreztem hirtelen), próbáljuk meg guggolva a végét, hogy a gravitáció is rásegítsen a dologra. Így már a második nyomásra kint volt Sára feje, majd a következőre a teste. Ekkor 4 óra 17 perc volt.

Amikor a csúszós, síró csomagot a hasamra tették, elsírtam magam én is és a férjem is, majd ő elment Sárával, a szülésznővel, engem meg összevarrtak (nem volt vágás, csak felületi repedés, viszont az 5 helyen is). Na, ez fájt csak igazán! Bár kaptam lidokain szurit több helyre is, most már tudom, mit érzett volna Rambo, amikor összevarrta magát, ha nem egy színész játszotta volna el a jelenetet. Merem állítani, hogy jobban fájt, mint a kitolás maga.

Mivel mindenki mondta, hogy az első szülésem milyen könnyű volt, elkezdtem nagyon félni a második szüléstől a terhességem elején. Arra gondoltam, hogy ha egy könnyű szülés ilyen fájdalmas, akkor milyen lehet egy elhúzódó, komplikált szülés? Attól féltem, hogy biztosan nem lesz másodszor is szerencsém, kifogok valami bonyodalmat. Aztán eldöntöttem magamban, hogy addig nem érdemes izgulni, amíg ott nem vagyok, és azt szuggeráltam magamnak, hogy ha a második terhesség is könnyű lesz, akkor abból majd biztosan következik az is, hogy a szülés is ugyanolyan könnyű lesz.

Danival a terhesség ugyanolyan kellemes volt, mint Sárával, még úgy is, hogy közben egy másfél éves után rohangásztam folyton. Az utolsó 2 hétben voltak jóslófájásaim, de csak annyira fájtak, mintha babot ebédeltem volna, szóval néhány gyomorfeszülésnél nem volt rosszabb. Aztán kétszer azt hittem, hogy már szülni fogok, mert bár nem voltak erősebbek a fájások, de rendszeresek lettek, ám végül elültek, és folytatódott tovább az élet. Sára mellett nem igen lehetett pihenni, de nem is volt rá igényem, maximum az utolsó napokra már nehezebben ugráltam fel a földről és Sárát is ritkábban emelgettem (bár ezt sem azért, mert ne bírtam volna a 13 kilóját emelgetni, csak mert a térde nyomta a pocakomat).

Ellentétes érdekek csaptak össze bennem is és a környezetemben is, hogy mikor szülessen meg Dani. Én végig azt hittem, hogy korábban jön, mint ki voltam írva (június 22.), mivel Sára is 8 nappal korábban jött. A férjem remélte, hogy még ikrek jegyű lesz, mint ő is (azaz 23-a előtt jön meg), a legjobb barátnőm azt mondta, hogy ő lesz a kicsi tündérkeresztanyja (vagy valami hasonló, legalábbis sok ajándékkal elhalmozza), ha 21-én szülök, ami az ő szülinapja. Anyámék azon izgultak, hogy ne 21-én este jöjjön, mert akkor nem tudtak volna eljönni Sárát elvinni egy fontos program miatt. Én azt tartottam volna viccesnek, ha 22-én születik, mert akkor mindkét gyerek 22-én születne, és 22 hónap van közöttük. Na, ez bejött.

21-én még elmentem a barátnőm szülinapját megünnepelni, de már mondtam a többieknek, hogy lehet, hogy a kávéházból már a kórházba megyünk, mert rendszeresek voltak a fájások (igaz, enyhék). De aztán estére ismét teljesen elmúlt minden görcs, és csalódott voltam, hogy megint vaklárma volt. Azért 11-kor már lefeküdtem, hogy ha éjjel kelni kell, akkor aludjak még eleget.

Hajnalban fél 5-kor ébredtem arra, hogy 10 percenként fájásaim vannak, erősebbek és másmilyenek, mint korábban. Fekve kifejezetten rosszak voltak, de ülve vagy állva inkább érdekesek. Bár kellemetlenek voltak, de érdekes volt érezni olyan testrészeimet, amiket még soha (izmokat és idegeket a medencém környékén), és ha nyugodtan és ellazulva engedtem, hogy a fájás (inkább szétfeszülés) kb. 1-1 perc alatt átfolyjon rajtam, akkor nem volt olyan rossz a dolog. Megvártam a reggelt, amíg Sára felébredt, ébresztettem a férjemet, és mondtam neki, hogy itt az idő, készüljünk. Megreggeliztettem Sárát, meg elvégeztem vele a reggeli rutint, telefonáltam apámnak, hogy jöjjön érte, és összekészítettük a még hiányzó kórházi dolgokat. Férjem szegény nagyon ideges volt, én akkorra már inkább csak nyugodt. A fájások 5 percenként jöttek, köztük pedig egy kisebb fájás. Akkor én azt hittem, hogy a közbülső fájás nem számít, de utólag már tudom, hogy ekkorra már 2,5 perces fájásaim voltak. Egy fájás alatt mostanra már nem tudtam beszélni, hanem inkább koncentráltam arra, hogy elernyedjek, hogy minél akadálytalanabbul átáramoljon rajtam a dolog.

Reggel 8 után értünk be a kórházba (ismét az Istvánban szültem), ahol felmentünk a szülészetre, és mondtam , hogy „lehet, hogy szülök”. Megvizsgált a szülésznő, és mondta, hogy nem „lehet”, hanem „mindjárt”, ugyanis már 8 centire kitágultam. Az eddig flegma hozzáállás hirtelen átváltozott figyelmességbe, mint amikor az ékszerboltban rájön az eladó, hogy a betévedt turista mégiscsak pénzes vásárló. Gyorsan hívták a dokinénimet telefonon, hogy siessen, és gépre raktak, hogy nézzék a baba szívhangját. Kaptam egy szurit is közben, és miközben a szülésznő pepecselt velem, kérdezte, hogy hol vannak azok a pár perces fájások, nem látja rajtam. Erre mondom neki, hogy éppen most múlik el az egyik. Erre nézett egy nagyot, mert ennyire a szülés végén már sokkal fájdalmasabb szokott lenni minden. (Mint mondtam, szeretnek fent az istenek.)

Beért a dokinéni, ő is megvizsgált, és mondta, hogy burkot kell repeszteni. Sára óta tudom, hogy egy szülésnél a fájdalmak igazából akkor indulnak be, amikor a burok már megrepedt. Kérdeztem, hogy nem lehetne-e várni még egy kicsit azzal a repesztéssel, de persze nem lehetett sokat várni. 9.45-kor elmentünk burkot repeszteni a vizsgálóba, és a férjemet otthagytuk a szülőszobában. Szegény eddig is izgult, most már még jobban, és szeretett volna elmenni egy kávéért. A dokim mondta, hogy várjon még meg minket, amíg visszajövünk a vizsgálóból. A burokrepesztés pillanatában iszonyatosan elkezdett fájni a medencém, és azt hittem, hogy egy egész medve akar kijönni onnan. Alig bírtam leszállni segítséggel a vizsgálóasztalról, azt hittem, szétfeszül az altestem. Kérdezte a doki, hogy ott fáj-e fent a hasamnál, de mondtam, hogy lent alul, a medencémnél. Erre jóságosan elkezdett mosolyogni, és mondta, hogy szerencsés vagyok, mindjárt kint a baba.

Visszabotorkáltam a szülőszobába, de a kíntól még beszélni sem tudtam. A férjem szegény nagyon megrémült az arckifejezésemtől, aztán mondta neki a dokinéni, hogy most már nem megy kávéért, kint lesz addigra a baba. Ekkor volt 9.50. Alig bírtam felmászni a szülőasztalra, már jöttek a tolófájások. Nem tudom, hogy hány tolás volt, nem lehetett sok. Néha mondták, hogy mit csináljak (pl. hogy húzzam fel a lábam), de elképzelhetetlennek tűnt, hogy én ezeket meg is tudjam csinálni a fájások közepette. De végül sikerült, azt hiszem, mert csak kijött valahogy az a kölök. Végül 10.02-kor megszületett Dani (tehát 12 perc alatt), kis kék gyűrött legényke, állatkölyök sírással. A férjem elkísérte mosdatni és mérni, amikor megtudtuk, hogy 3200 gramm, 54 centi hosszú fiunk van. Alig repedtem, és a varrást sem éreztem, sőt, nem is fájt egyáltalán a seb később sem.

Az ismerőseim azóta viccelődnek rajtam, hogy vállaljak béranyaságot, mert ha ennyire egyre gyorsabbak lesznek a szüléseim, akkor néhány további gyerek már meg se kottyan majd.

Breka