Sokféle születéstörténetet olvastam már a blogon, amelyek képet adnak arról, mennyire különböző lehet maga a folyamat és mennyire eltérőek a körülmények. Az én kisfiam az USA-ban, Kaliforniában született és az ő születésén keresztül bemutatnám az itteni rendszert is egyben. Előrebocsátom, hogy az én tapasztalataim alapján nem lehet általánosítani az egész amerikai terhesgondozási és kórházi gyakorlatra, hiszen államonként, régiónként, kórházanként is változhat az előírt vizsgálatok sora, a szolgáltatás minősége és az egészségügyi dolgozók hozzáállása. Nem is beszélve az egészségbiztosításról, ami meghatározza hogy melyik kórházban kaphat a kismama ellátást.

Magyarul, ha jó a biztosítás, amiért szép összegeket is kell fizetni, akkor lehetséges, hogy magasabb színvonalú az intézmény. Kisebb összegű biztosítás esetén lehet ugyanaz a kórház (biztosítótól függ), de jön a számla is később. A mi esetünkben a komplikációmentes hüvelyi szülés két éjszaka kórházi tartózkodással 6000 dollárba került, amit szerencsére állt a biztosító.

Na, de térjünk vissza a kezdetekhez. A helyi rendszerben nincs fogadott orvos, a nőgyógyász általában egy nagyobb csoport részeként a kórháztól függetlenül dolgozik. A praxis, ahová én jártam, 10 nőgyógyászból áll, 9 női és egy férfi orvossal, valamint magasan képzett nővérekkel (nurse practitioner), akik szintén biztosítanak nőgyógyászati ellátást a terhesgondozás, szülés és műtétek kivételével. Esetemben egy nurse practitioner állapította meg a terhességet és onnantól kezdve volt egy kijelölt orvosom, de lehetőségem volt bármikor másik orvoshoz időpontot kérnem, ha az adott nőgyógyász valami oknál fogva nem volt nekem szimpatikus. Azt hozzá kell tennem, hogy nincs olyan nagy jelentősége annak, hogy ki viszi végig a terhességet,, mert a szülésnél a praxisból épp ügyeletes lesz jelen. Van, aki ezen oknál fogva a terhesség alatt úgy kér időpontot a vizsgálatokra hogy minden orvossal találkozzon.

A terhesség megállapítása után a következő időpont a 12 hetes, majd jön a 20. heti részletes ultrahang, ahol a Down-szindrómára utaló nyaki redő méretét is nézik. Lehetőség van több genetikai vizsgálatra is, melyekhez adott időpontban levett vérmintát használnak. Kaliforniai szabályozás ajánl, de nem tesz kötelezővé genetikai vizsgálatokat és külön kell fizetni értük, ha valaki szeretné. Jobb esetben a biztosító fedezi a költségeket. Összesen három vérvizsgálat része a programnak, első trimeszter, második trimeszter és a cukorterhelés. A Következő a 36. heti ultrahang ahol a baba elhelyezkedését nézik. A terhesség során a 32. hétig havonta, majd a 36-ig kéthetente, és onnan már hetente adnak időpontot a nőgyógyászhoz. Belső vizsgálat panaszmentes terhesség esetén a 7-8.heti után már csak a 36. héttől van. Egy tipikus vizit általában 10-15 perc, aminek során vizeletmintát kérnek, amit ott helyben megvizsgálnak, majd vérnyomás- és testsúlymérés jön, végül az orvos is megjelenik, rákérdez a panaszokra,megméri a hasat és meghallgatjuk a baba szívhangját, végül elküld a soron következő vizsgálatokra. A terhesgondozást és szüléslevezetést végezheti szülésznő is (vagy orvos vagy szülésznő, nincs mindkettő) aki elvileg közvetlenebb, személyesebb kapcsolatot épít ki a kismamával, de ez pluszpénzbe kerül.

A terhességem problémamentes és fizikailag is könnyű volt, büszke is voltam arra, milyen aktív maradtam és hogy még az utolsó héten is képes voltam bekötni a cipőfűzőmet (némi trükközés és helyezkedés után persze). A kiírt dátum utáni napon a vizsgálatra már 4 cm-re nyitva levő méhszájjal mentem, de fájások sehol. Az orvos hümmögött kicsit a hasam méretén, és javasolta, hogy kérjek időpontot ultrahangos vizsgálatra, mert kicsinek találja a babát. Mellesleg felajánlotta, hogy megsimítja a magzatburkot, hátha az finoman beindítja a folyamatot. Beleegyeztem. Kissé kellemetlen volt, de elviselhető. Az ultrahangra még aznapra sikerült időpontot kapnom, mivel valaki épp lemondta. Ott kiderült, hogy a baba tényleg pici, 36 hetesnek felel meg, pedig már a 41. hetet kezdtem, és javasolták, hogy még aznap menjek be a kórházba indításra. Naivan azt kérdeztem, hogy ha kicsi, akkor miért nem hagyjuk bent, hadd nőjön. A válasz az, hogy ha eddig nem tudott megfelelően növekedni, akkor valami gond lehet, esetleg nem kap elég táplálékot, amin pedig az idő csak ront, nem segít. Ez a kijelentés megrémített és azóta is hálás vagyok az orvosnak, aki higgadtságával és türelmes magyarázatával meg tudott nyugtatni. Kifelé menet a parkolóban azért elsírtam magam, és hívtam a férjem, hogy jöjjön el a munkából, én pedig hazaugrottam a kórházi csomagomért. Vezetés közben számos érzés rohant meg. Aggodalom, szorongás, félelem, izgalom, várakozás és az a furcsa, kissé szürreális gondolat, hogy akkor mindjárt itt az a pont ahol az életem fenekestül felfordul, de még nem vagyok ott, még készülődöm, még én kontrollálom az eseményeket. Azt hiszem, olyan vihar előtti csend jellegű. Szerencsére a vihar rövid volt és komoly károkat nem okozott.

A kórházban, ami kimondottan baba- és kismamabarát hírében áll (nincs beöntés, 15 százalék alatti a császármetszés és 10 százalék a gátmetszés aránya, a baba végig velünk van és az apuka is ott tud aludni), először a felvételi procedúrán kell átesni, ami ebben az esetben papírmunkát és egy óra NST monitorozást jelentett. Ide csak egy fő jöhet a kismamán kívül, de amint kijelölik a szobát (mindenki külön szobát kap, ami egy jól felszerelt vajúdó és szülőszoba egyben többféle pozícióba állítható ággyal, labdával, kanapéval és a baba későbbi vizsgálatához szükséges állomással), utána akár 4-5 fő is csatlakozhat. Az orvos még a vizsgálóban odajött, elmondta nagyjából ugyanazt, amit az ultrahangos orvos annak kapcsán, hogy miért van szükség indításra, és felvázolta a lehetőségeket. Kezdhetjük a burok megrepesztésével, és ha pár órán belül nem indul be a vajúdás, akkor oxitocin, vagy dönthetek úgy, hogy csak oxitocin, esetleg párhuzamosan csináljuk a kettőt. Ő a burokrepesztést javasolta, amivel én is egyetértettem mivel minél természetesebb szülést szerettem volna. A kijelölt szobában megtörtént a burokrepesztés 16.45-kor egy horgolótűre kísértetiesen hasonlító eszközzel. Még monitorozták a baba szívhangját kb. 15 percet, azután csinálhattunk, amit akartunk 40 percig, mert akkor lett esedékes a következő monitorozás. Lehetett enni, inni, sétálni, az udvarra kimenni, békén hagytak minket. Közepes menstruációs görcsöknek megfelelők jöttek, és úgy döntöttünk, hogy az udvaron sétálgatva jobban megy az idő.

Mire megtaláltuk az odavezető folyosót és ajtót, már rájöttem, miért is fájások a fájások. Addig csak valami távoli, homályos elképzelésem volt a fájdalom erősségéről. Tudtam, hogy fájni fog és nagyon, de az intenzitása meglepett. Párom a telefonnal próbálta mérni az időt, és mire letelt a 40 perc, már 2 percenként jöttek a fájások. Bent a szobában újra rám tették a monitortappancsokat, de én már nem bírtam nyugton lenni, főleg nem feküdni. A nővér javasolta, hogy térdeljek az ágyon a felemelt támlába kapaszkodva, ami működött is egy ideig, de a gép közben nem adott használható eredményt. Egy óra telt el a burokrepesztés óta, és a fájásaim egyre sűrűsödtek, már-már összefolytak. A párom fel is adta a méricskélést, mert nem volt rá ideje a derékmasszírozás és víz itatása között. Próbáltam a labdát, de nem volt kényelmes, és közben azt éreztem, hogy a méhem irtózatos erővel húzódik össze és rövid szakaszokban présel. Most már tudom, hogy ezek tolófájások voltak, de az egymásba érő fájások okozta tudatállapot és az eltelt idő rövidsége miatt gondolni sem mertem rá. Nem mintha szólni tudtam volna róla, örültem, ha levegőt egyenletesen tudtam venni.

Mindeközben a nővér a monitorozás sikertelenségével volt elfoglalva, és belül a baba fejére akarta a műszert csatlakoztatni. Minden porcikám tiltakozott a háton nyugton fekvés ellen, ami ehhez a művelethez kellett. Azt hiszem, annyit ki tudtam nyögni persze magyarul, hogy "Ez nekem nem jó", de az agyamat borító ködön átjutott, hogy ez a baba érdekében kell. Ezután már csak arra emlékszem, hogy hirtelen sok ember lett ott, és azt mondják, hogy nyomjak. Mint később kiderült, a monitor azért nem adott jó eredményt, mert az én kicsi fiam már akkor a szülőcsatornában volt, és mikor a nővér fel akarta helyezni a belső tappancsot, már csak azt látta, hogy jön a feje. A szülést így a nővér vezette le, az orvos csak  épp a legvégére ért oda mikor is két nyomásra 18.47-kor megszületett Bence. Rögtön felsírt és azonnal a mellkasomra tették. Tényleg kicsike volt, 2,5 kg, de a hangja erős és az APGAR értékei is jók. Egy másodfokú repedésem keletkezett, amit az orvos gyorsan összeöltött. Én a megkönnyebbülésen túl csak hitetlenséget éreztem annak kapcsán, hogy ez akkor ennyi volt és vége. A szürreális érzés, ami a kórházba menetkor kezdődött újra elöntött, és még napokig tartott, mintha egy alternatív valóságba kerültem volna, ahol minden könnyen megy, aztán majd jön a rettenetes ébredés. A baj azóta is elkerül minket, Bence egészséges, magyarázat nem nagyon volt arra, vajon miért is nem fejlődött jobban odabent.

Szerencsésnek érzem magam, hogy minden ilyen problémamentesen zajlott és nagyon hálás vagyok édesanyám jó génjeinek, aki szintén 2,5 óra alatt adott nekem és később a testvéremnek is életet. Tanulságot mindenki vonjon le maga, ha akar. Nekem sokat számított a környezet, a rugalmasság és hogy nem kiszolgáltatott lényként, hanem egyenrangú partnerként kezeltek végig. Kívánom, hogy a magyar egészségügy is jusson el végre arra a szintre, hogy a felesleges beavatkozások sora és a nő feje felett döntés ne legyen elfogadott része a szülés-születés meghatározó élményének.

Tünde

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?