A szülés lehet nagyon örömteli élmény, amire egész életünk meghatározó eseményeként gondolunk. Akkor is, ha esetleg nem volt komplikációmentes, vagy emlékszünk a fájdalommal teli szakaszra is. De rengetegen élik meg traumatikus élménynek - aminek számos testi és lelki oka lehet.

Az egészségi komplikációk a trauma elsődleges forrásai, amikor valamilyen váratlan esemény miatt sürgős császármetszésre, beavatkozásra van szükség, mert valamilyen körülmény az anya és/vagy a baba életét, egészségét veszélyezteti. De döbbenetes mértékben forrása a szülési traumáknak a "segítők" viselkedése, amely minden, csak nem támogató - inkább közönyös, ellenséges, kioktató vagy lekezelő. Amikor szülési traumákról szóló oldalakat olvasok (nagyjából mindegy, mely földrészről), akkor megdöbbent, milyen arányban írnak ilyesmiről, és milyen mély nyomot hagy bennük akkor is, ha "fizikailag" tulajdonképpen nincs komoly probléma.

Naomi története, amit illusztrációként közlök, valahol félúton van. Cseppet sem ment minden rendben  (indított szülés és a baba kezdeti rosszulléte agyduzzanata), de az anya nem is ettől rémült meg igazán, hanem a közönytől és rossz bánásmódtól, ami körülvette a szülése teljes folyamatát. Miközben elejt egy fél mondatot arról, hogy a kórházi személyzet valószínűleg maga is mindenféle problémákkal küzdött (épp sztrájkra készültek, aminek nyilván megvolt az oka), egyszerűen nem érti, miért nem kapott több figyelmet, támogatást, vagy egy néhány emberi szót, kedvességet. Amennyire az írásból átjön, nem "szállodai kiszolgálást" várt, csak némi odafigyelést, ami a komplikációk átvészelését is megkönnyítette volna.

További szülési traumák történeteit (számos más oldal mellett) itt lehet (angol nyelven) olvasni. A britek létrehozták a Szülési Traumák szövetségét, amellyel üzenik: ne hallgass, ne szégyelld, emeld fel a szavad ellene, hogy másoknak ne kelljen ugyanezt átélnie.

"A gyerekem születésnapja körüli idő az évnek egy nyomasztó időszaka számomra, úgy érzem, hogy kénytelen vagyok újra átélni a születési traumám eseményeit.  Három évvel ezelőtt a várandósság végén jártam, a régóta várt második gyermekemet vártam. Fiatal, egyedülálló anyuka voltam 21 évesen az elsővel, és akkor nagyon féltem a szüléstől.  (Az első gyermekem születése nehéz, de valahol mégis kellemes volt, mivel epidurális érzéstelenítést kaptam. Örülök, hogy így tettem, hiszen több, mint négy kiló volt a súlya!)

A második terhességem majdnem 14 év múlva következett, és én alig vártam, hogy megtapasztaljam mindazt, amiről az elmúlt évtizedben álmodoztam, mint például igazi saját családot, és egy másik, jobb körülmények között született gyermeket.

 Mind a vőlegényem, mind én szép ruhákat és játékokat vásároltunk a babánknak, és öröm volt várni a születését. A vőlegényem olyan ajándékokkal halmozott el, mint egy 300 fontos Bluetooth hangszóró, hogy a vajúdás alatt zenét játszhassak, és gyönyörű vidéki helyeken sétálgatott velem, és finom ételeket rendelt számomra.  Ám az álmaim szertefoszlottak azon a napon, amikor bementem a kórházba, hogy megindítsák a szülést. Úgy éreztem, hogy nem hallgattak meg megfelelően, mikor a nagy magzat miatt aggódom, és bár igyekeztem megfelelően étkezni, aggódtam, hogyan fogok boldogulni.

A szülés korai szakaszában elutasították az epidurális érzéstelenítésre irányuló kérésemet, és kénytelen voltam elviselni enélkül a vajúdás gyötrelmeit. A gázok és a levegő miatt bőségesen hánytam, majd csúnyán repedtem is, amikor négy órányi nyomást követően végre kitoltam a csendes, szürke, ernyedt kicsi babámat. Azonnal újraélesztették, és minden más úgy játszódik le a fejemben, mint egy rémálomjelenet egy filmből. Nincsenek szavaim arra a bánatra, amit az élmény miatt éreztem.  Látom, hogy mindenhol vért törölgetnek fel. Ott voltam meztelenül, véresen és remegve a sokktól, arra is képtelenül, hogy lezuhanyozzak.

Dühös voltam a páromra, amiért más munkáját végezte (feltörölte a véremet), inkább nekem segített volna zuhanyozni.  Ráadásul az eldugult lefolyó miatt az összes táskánk elázott a vérfoltos vízben.  A szülésznő magunkra hagyott minket a babánkkal, de emlékszem, hogy kábultnak és teljesen sokkosnak éreztem magam. Cigarettaszagúan jött vissza. Kétségbeesetten vágytam megnyugtatásra, és megkérdeztem tőle, hogy rendben lesz-e a babánk? Jól csináltam? Rendbe fog jönni a babánk? Nem vett rólam tudomást. Ránéztem a vőlegényemre, aki szintén sokkos állapotban volt, mindketten ugyanazt gondoltuk. Hogy lehetett ez az ember ilyen rideg és barátságtalan?  Hogy még rosszabb legyen a helyzet, betuszkoltak minket abba a kis szobába, ahol egy napot töltöttem a szülésindítás során. Mint az istálló marhái, összezsúfolva, mert máshol nincs hely. Kétségbeesetten próbáltam szoptatni egy kétségbeesett babát, aki az életéért küzdött, és én is mély sokkban voltam.

A kisbabám minden ok nélkül nyirkos volt, és tudtam, hogy valami baja van, mert rendszeresen voltak rohamai. Kétszer is kivittem a nővérszobába, de a recepción dolgozó szülésznők leszidtak, és elküldtek.  Másnap kora reggel egy nővér éppen teát főzött a többi betegnek. Ismét leszidtak, mert nem tudtam eldönteni, hogy kérek-e tejet vagy sem. (Nem tejivó emberként bűntudatból ittam a terhesség alatt tejet, de ha lehet, én inkább szójatejet iszom). Továbbra is közönyösen viselkedtek. Ismét könyörögtem egy szülésznő gyakornoknak, segítsen, miért ilyen nyirkos a baba bőre. Ő legalább megmérte a lázát - még ha a tanácsa rossz is volt. 

Valahogy éreztem, hogy oka van annak, hogy nem vagyok képes aludni - és hamarosan meg is történt az, amitől rettegtem.

Miközben a karomban tartottam a babámat, sötétlila lett, és tetőtől talpig remegni kezdett. Egyetlen hatalmas roham, kirántották a karjaimból, és újraélesztésre vitték. Jaj, ne! Azt hittem, elvesztettem az én drága kisbabámat (akire 14 évet vártam!), akit nagyon szerettem, akiről nagyon sokat gondoskodtam.  Ekkor került a kisbabám az intenzív osztályra. Encephalitisze volt (agyduzzanat), és a szervezete sokkos állapotba került. A veséjével is volt probléma, és a sószintje alig volt mérhető, elhasználta a krízis óráiban. Azok az első élmények, amelyeknek olyan kellemesnek és kötődésnek kellett volna lenniük, mind elmaradtak. Lemaradtam az első mekóniumos kakiról. Annyi mindenről lemaradtam, amiről álmodtam, és  minden annyira nehéz volt.

A kórház egyik dolgozója kezembe nyomott pár szórólapot arról, hogyan tehetek panaszt. Mások, miközben nem voltak segítőkészek, csak azt hajtogatták, hogy sztrájkolnak, és egyik nap nem rendeltek nekem ételt sem. Nehéz volt etetni a babát, mert a kórház nem volt hajlandó megvizsgálni, de a zárójelentésre azt írták, hogy nyelvfék-problémája van, ehhez járult a szüntelen sírás, ami hónapokig tartó kólikának tűnt. Nehéz volt a kötődés, mert úgy éreztem, hogy megtört az élmény, és küzdöttem a PTSD-vel, és féltem, hogy elveszítem a gyermekemet. De keményen küzdöttem értünk,  és őszintén mondhatom, hogy az együttalvás segített végül. Nekem és a babámnak is 24 órás ölelésre és szeretgetésre volt szüksége a szorongás és a szenvedés ellen.  Szóval látjátok, ez az évnek ez az időszaka nem csak egy boldog esemény a kisbabám születése előtt. Ez egy mélyen nyomasztó időszak, tele szörnyű emlékekkel és újra átélt félelmekkel.

 A környezetem és a fiam iránti kötelességem azt jelenti, hogy a születésnapja valóban róla szól, de ez egy olyan nap is, amikor váratlanul bevillannak a szülés körüli szörnyű érzéseim, amitől néha sírva is fakadok.  Amikor valami traumatikus élményt élünk át, az emberek különböző módon reagálnak a szorongásunkra. Vannak, akik elutasítóak, vannak, akik dühösek és frusztráltak, de nekem az a szerencsém, hogy a barátaim és a családom mellettem áll és támogat. "