Amikor eljött a nagy nap, épp egy viszonylag békés vasárnap reggel volt. Hűségesen kortyolgattam a koffeinmentes kávémat, amikor hirtelen olyan érzés fogott el, mintha valaki egy bowlinggolyóval gurított volna végig a gerincemen.

„Aha, ennek talán nincs köze a kávéhoz,” gondoltam, és komótosan, mert mégiscsak egy bowlinggolyóval versenyeztem, felálltam a kanapéról.

Férjem épp a nappali közepén próbálta rávenni a macskát, hogy ne mászkáljon a laptopján, miközben dolgozik. Szerintem az volt a probléma gyökere, hogy a macskát nem igazán érdekelte a kódolás.

„Szívem, azt hiszem, indulni kéne a kórházba,” mondtam viszonylag nyugodt hangon, de belül egy szimfonikus zenekar épp a csúcspontját játszotta.

A férjem felnézett a laptopból, majd rögtön leesett az állunk a döbbenettől. Valami olyasmit motyogott, hogy „Most azonnal?” majd látszott rajta, hogy próbálja összerakni a következő lépéseket. Kábé úgy nézett ki, mint egy rémült madárijesztő a mező közepén, aki először látott verebet.

„Igen, most azonnal,” válaszoltam, immár egy kicsit határozottabban, mert a bowlinggolyó folytatta a versenyt.

A kórházba vezető úton férjem próbált higgadt maradni, ami annyiból állt, hogy minden piros lámpánál úgy szidta az autósokat, mintha személyes sértésként venné, hogy egyáltalán léteznek. Én közben próbáltam mély levegőt venni, de valamiért az összes mély levegő belém ragadt, és úgy éreztem, mintha egy elyben fújnék egy lufit a mellkasomban.

A kórház parkolójában persze minden hely foglalt volt, mintha a fél város összegyűlt volna szülni. Férjem végül úgy döntött, hogy inkább megállunk a mentőknek fenntartott helyen. „Sürgős eset!” kiáltotta az arra járó járókelőknek, bár senki sem kérdezte, és én sem voltam biztos benne, hogy van-e ennél sürgősebb hely a szülőszobán kívül.

Bent a kórházban már várt ránk egy kedves nővér, majd finoman, de határozottan betolt egy tolókocsiba. Férjem izgatottan próbált segíteni, de többnyire csak lábatlankodott, és egy-két alkalommal majdnem fellökte a virágtartókat.

A szülőszoba ajtajánál az orvos mosolyogva fogadott minket, mintha minden reggel bowlinggolyókkal indítaná a napját. „Na, nézzük csak,” mondta vidáman, mintha egy kellemes reggeli sétára készülnénk.

És akkor elkezdődött a nagy kaland. A fájások egyre erősebbek lettek, de én próbáltam humorosan felfogni a helyzetet. „Most komolyan, ennyi erővel a Mount Everestet is megmászhatnám!” gondoltam, de a fájdalom közben erősen emlékeztetett arra, hogy a hegymászás inkább hétvégi hobbi maradna.

Aztán elérkezett az a pillanat, amikor már nem lehetett visszaút. „Nyomjon!” mondta az orvos, én pedig úgy éreztem magam, mint egy olimpiai súlyemelő, aki épp a világcsúcsot próbálja megdönteni.

És végül, mintha egy varázslatos pillanatban minden fájdalom és feszültség eltűnt volna, megszületett a kisfiunk. Péter arcán egyszerre láttam a megkönnyebbülést és a végtelen boldogságot, én pedig csak néztem azt a pici arcot, és tudtam, hogy minden egyes bowlinggolyóval érkező fájdalom megérte.

Szóval, így történt. Azóta a kisfiunk mindennap emlékeztet minket arra, hogy a legnagyobb kihívásokból is lehet a legnagyobb öröm. És persze arra, hogy a bowlinggolyók inkább maradjanak a pályán.

S.H.