Nekem nem kellett elgondolkoznom azon, hogy egy év után visszamenjek-e dolgozni. Ugyanis bölcsi nincs, oviba pedig csak 2,5 éves kortól veszik be a gyereket, ha beszél, szobatiszta és a szülő igazolja, hogy van munkahelye. 

Egy kis faluban lakom, itt magától értetődő, hogy minden családban van egy-két unatkozó (munkanélküli) szülő vagy nyugdíjas, szintén unatkozó nagyszülő, dédnagyszülő, éppen ezért az óvoda is az igényekhez van igazodva, gyakorlatilag 9-15 óráig van. Az a kb. 5 család, akinél meg mindenki dolgozik, hátrányban van. Korábban volt is összetűzés a szülők és az óvoda között, amikor egy szülőnek sikeresen beszóltak, hogy háromnegyed 4-re már illik elvinni a gyereket, mert az óvónők sem szeretnének 1-2 gyerek miatt ott maradni. Az ebből kerekedett "botrány" után eljutottunk odáig, hogy 7-17 óráig megtűrik a gyereket az oviban, de egy-két óvónő igencsak érezteti, hogy te vagy az a "bunkó" szülő, aki nem képes elvinni a gyerekét 15 órakor, mint minden más "normális" szülő és ezért neki "túlóráznia" kell. Egyébként 16:20-ra szoktam az oviba érni, akkor már általában csak az én gyerekem árválkodik ott.

 A munkahelyre visszatérés nálam úgy kezdődött, hogy fel kellett mondanom a régi munkahelyemen, mivel a gyerek, és ilyen fantasztikus, "minden igényt kielégítő" óvoda mellett már nem engedhettem meg magamnak, hogy mérnökként reggel 4-től este 18-20 óráig dolgozzak. A közelben kellett valami egyszerűbb, szigorúan 8:00-16:00-ig (valójában 7:30-tól) állást keresnem, persze feleannyi fizetésért. Persze ennek is van előnye: a munkahelyem 16 percre van, nem néznek rám csúnyán, ha 16 órakor eljövök, és több időt lehetek a gyerekkel is, valamint nem utolsó sorban be vagyok hivatalosan, teljes bérre jelentve. Az építőiparra (ahol korábban dolgoztam) ez soha nem volt jellemző. Segítségünk egy nagypapa, aki még dolgozik, de minden második héten (amikor délelőttös) el tudja hozni a gyereket az oviból, így nekem nem kell hazasietnem.

Apuka az alatt a bizonyos három év alatt főállásban dolgozott egy cégnél, ahol hol volt fizetés, hol nem (de inkább hol nem), ezért mellette másodállása is volt. Reggel 5-kor elment, akkor mi még aludtunk, este 10-kor hazaért, akkor már aludtunk (szombaton és többnyire vasárnap is). Ebből eredően a gyerek gyakorlatilag 1,5 éves koráig nem ismerte az apját. Aztán próbáltuk egy picit normalizálni a helyzetet, hogy legalább hétvégente itthon legyen. Persze a három év alatt az összes anyagi tartalékunkat feléltük. Mivel korábban minimálbérre voltam bejelentve, így gyed összege sem volt egetverő. Amikor eljött az ideje, hogy visszamenjek dolgozni, akkor bizony nem csak nekem kellett váltani, hanem apukának is. Így kényszerűségből vállalkozó lett, hogy reggelente el tudja vinni a gyereket az óvodába. Szerencsére bejött a vállalkozósdi (gyakorlatilag pont egy év alatt jutottunk el odáig, hogy végre hónap végén pluszban van a számlaegyenlegünk), de az elején azért igen bizonytalan volt, hogy mi lesz a végkifejlete ennek az egész dolognak. 

Szóval, igen, ha apuka gyedre tud menni, ha anyuka fizetéséből kényelmesen megélnek, ha vannak nagyszülők segítségnek, ha van egy korrekt bölcsőde/óvoda a közelben és az embernek még van egy korrekt munkahelye is, akkor minden megoldható. De onnantól kezdve, hogy egyik félnek sincs korrekt munkahelye, hogy kompromisszumokat kell kötni, hogy fele fizetésért el kell vállalni egy állást, hogy a nem éppen korrekt óvodába hordhassa az ember a gyerekét, hogy komoly logisztikát igényel, hogy ki, mikor viszi/hozza a gyereket, ha nincsenek hadra fogható nagyszülők, már sokkal nehezebb az egész. És én még így is a hihetetlenül szerencsések közé tartozom, mivel a gyerek még nemigen volt beteg és hogy a nagypapa 200 m-re lakik tőlünk, különben azalatt a bizonyos három év alatt (amiből 1,5 évig gyakorlatilag teljesen egyedül voltam a gyerekkel), tuti megkattantam volna, ha legalább a papa nem veszi ki napi egy órára a kezemből a gyereket. Másik nagy szerencsém a dédi mama, aki ugyan már nem sok mindent tud csinálni, de maga körül még ellát mindent, bár rá már nem szívesen bíznám a gyereket. Na, nem azért, mert nem merem rábízni, hiszen engem is felnevelt, sokkal inkább attól félek, hogy gyerek fellöki vagy nekiszalad és kárt tesz benne. 

Összességében én azt mondom, hogy szerencsés vagyok. Van állásom, van segítségem, megoldunk mindent. Hogy mi mondanivalója volt ennek az egésznek? Leginkább csak a dühömet írtam ki magamból, másrészt pedig be akartam mutatni, hogy a szerencse csak nézőpont kérdése. 

Benito

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?